Le­het továbbra is hangoztatni, mennyire fontos ott lenni, hogy megkérdezésünk nélkül ne dönt­hessenek rólunk. Hogy stabilitásra van szüksége az országnak. Hogy mennyire megbízható partnerek vagyunk a kormányzásban.
Csakhogy mindeközben például Sepsi­szentgyörgy végzős fiataljainak fele külföldön vállalna munkát. S még csak nem is cinizmus, ha azt mondjuk, nem olyan sok az az ötven százalék: másutt még kimutatások, elemzések sem készülnek, országos vagy éppen székelyföldi viszonylatban vélhetően ennél is rosszabb a helyzet.
Lehet, persze, mintha mi sem történt volna, sunnyogni és kuncsorogni némi kormánytámogatásért, tán-tán sikerül befejezni az önkormányzati választásokig a művelődési otthon tatarozását, a sportcsarnokot, felépíteni a ravatalozóházat, fel lehet avatni azokat, az ünnepségen el lehet ismét mondani, mennyire fontos, hogy ott legyünk, lám, mindez nem valósulhatott volna meg pártunk hathatós közreműködése nélkül, tán még a voksolást is sikerült megnyerni, aztán kezdődhet minden elölről.
Csakhogy a következő tíz évben Három­széken kilenc iskolát kell bezárni, ha nem változik a népességfogyás üteme, s vélhetően másutt sem jobb a helyzet. Azt pedig elég nehéz elhinni, a befejezett sportcsarnok vagy felépített ravatalozó oly nagy vonz­erővel bírna, hogy képes lenne hazacsá­bítani a külföldre távozottakat, itthon tartani a jobb megélhetést akaró fiatalokat.
Lehet, mintha mi sem történt volna, folytatni úgy, ahogy eddig: társulni alkalmi szövetségesekkel, pillanatnyi előnyökért feladni stratégiai célokat, értékcentrikus politizálás helyett a pártérdeket középpontba helyezni.
Lehet tovább áltatni magunkat, hogy jó az út, amelyen járunk – csakhogy lassan nem marad már, kit ámítani lehet.