A sajnálatosan korán eltávozott Dr. Nagy László aneszteziológus és terápiás főorvos elhunyta alkalmával írta – az azóta már szintén elköltözött fogorvos kollégánk – dr. Márkó Imre, hogy „elment az életmentő, aki baleset, infarktus esetén mindig kéznél volt, mindig segített. Ha tehette!
Ő tette a magáét! Mackós-nagydarab empátiájával ott volt a csepegő mellett, s ezreket hozott vissza az életbe.”
A Sepsiszentgyörgyi Megyei Kórház aneszteziológiai és intenzív terápiai osztály megalapítója és haláláig annak vezető főorvosa volt.
* * *
Kolozsvárott született 1932. május 17-én kisiparos családban. Édesapja szabómester, édesanyja háztartásbeli volt. Elemi és középiskoláit a kincses városban végezte. Kereskedelmi középiskolában szerzett érettségi bizonyítványt. Hivatásos pilóta szeretett volna lenni, és ilyen téren kezdett új szakmát tanulni, de betegség miatt egy év után nem tudta folytatni a repülős kiképzést, ezért 1953-ban a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolára felvételizett – sikeresen.
Az élvonalban volt a diákok között, s vezető tisztséget töltött be az évfolyam ifjúsági szervezetében. 1956-ban éppen ő volt az évfolyami IMSZ-bizottsági titkár, amikor valamelyik október végi vagy november eleji napon – válaszul a csoportosan járás tiltására, „libasorban” vonultunk fel a 2. Belklinikáról az egyetem központi épületébe, ahol egyenest a tanácsterembe irányították Andrásofszky rektor elé a társaságot. A rektor neki tette fel a kérdést: „Mondja, Nagy elvtárs, mi ez, ha nem provokáció?” Én – ma sem tudom, miként kerültem melléje, hiszen nem ábécésorrendben jelentünk meg – félhangosan súgtam, hogy „gyerekség”, úgy értelmezve, hogy engem kérdez, ezért engem durva szavakkal kizavart a rektor, s így már nem is tudom, milyen szidalmakban volt a továbbiakban része. Talán életének ez a momentuma tette óvatossá később a hatommal szemben.
Kiváló eredménnyel végezte a főiskolát, annak ellenére, hogy ötödévtől kezdve bentlakó segédorvos volt. Mint intern, az érvényes törvények szerint nem volt köteles három évig körorvosnak menni az akkori szokás szerint az ország valamelyik elmaradott tartományába, hanem az 1960-ban tartott versenyvizsgán a nálunk éppen beinduló új szakmát, az altató és intenzív terápiás szakmát választhatta.
1961-től kezdi meg a kolozsvári klinikán a szakma tanulását, ahol egy évig alorvos, majd 1961. november 1-jétől 1964. március 1-jéig – ugyancsak alorvosként – a sepsiszentgyörgyi kórházhoz került. Itt megalakult az első intenzív terápiás egység három ággyal, ahol Szabóné Bosin Ilona, Boér Éva és Ferencz Júlia, a transzfúziós egységnél pedig Szakács Júlia asszisztensek segítették őt munkájában.
1964-ben Bukarestben szakvizsgázott, s ettől kezdve mint a kórház terápiás szakorvosa dolgozott.
1971-ben az osztályra jött Csoma Imre alorvos is.
1974-ben az új kórház felavatásakor megalakítja Háromszéken az első aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályt, amely húsz ággyal működik. Ennek felépítését a következőképpen szervezte meg a kórház igazgatóságával:
1. Aneszteziológia, amely a kórház műtőiben biztosítja a műtéti érzéstelenítést.
2. A fenti, húsz ággyal működő intenzív terápiás osztály, ahol ellátást kaptak a megye területéről származó, ilyen természetű ellátást igénylő betegek, függetlenül betegségüktől.
3. Vérátömlesztő-transzfúziós egység.
1979-ben Bukarestben főorvosi szakvizsgát tett, és most már hivatalosan is a növekvő kollektíva osztályvezető főorvosa lesz, közben az osztály dr. Opra Marienna és dr. Kubanek Ildikó szakorvossal és tucatnál is több asszisztensnővel bővült, akik munkáját mind ő irányította. Az osztályon példás rend, fegyelem és tisztaság honolt. Mint kiválóan felkészült szakember, nagyon sok betegen tudott segíteni.
Időközben – 1976–1979 között – kórházi aligazgató.
1980-ban doktorál. Doktori disszertációjának címe: „Schoch tüdő”.
Mindig igyekezett lépést tartani szakmájának fejlődésével, olvasta a hozzáférhető hazai és külföldi szakirodalmat, ő maga 33 tudományos dolgozatot írt, amelyből tizennégy hazai, négy külföldi szaklapban német, magyar, illetve angol nyelven jelent meg.
Tanulmányozta a működése ideje alatt Kovászna megyében előforduló gombamérgezéseket is, illetve az akut és krónikus veseelégtelenség kezelési lehetőségeit, de a váratlanul korán jött halál már nem engedte befejezni e stúdiumait.
1971-ben érdemes orvos kitüntetésben részesült.
1976-tól tagja volt a Román Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Szövetségnek (Asociaţia Română de ATI).
1990-től szerkesztőségi kollégiumi tagja az első Romániában megjelenő, Revista Română de Anestezie şi Terapie Intensivă című szakfolyóiratnak. Tagja volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek.
* * *
1963-ban nősült Sepsiszentgyörgyön, feleségül véve Benedek Judith asszisztensnőt, aki a Szentgyörgyön megalakult első egészségügyi technikum végzős tanulója volt, s már tanuló korában – műtősnővér hiányában – dolgozott a sebészeti műtőben. Végzés után oda nyert kihelyezést, és tíz évig együtt dolgozott férjével, Nagy doktorral egy nagyszerű sebészkollektívában. Így gyakran előfordult, hogy az éjszakai műtétekhez mindkettejüket egyszerre vitte be a mentő. Ettől függetlenül másnap reggel a szokott időben kellett kezdeni a munkát.
Házasságukból egy kislányuk született, Nagy Mercedesz, aki fogorvos lett. Jelenleg családjával együtt Magyarországon él.
Nagy doktor 1998. február 22-én reggel 5 óra 20 perckor halt meg szívinfarktusban abban a kórházban, amelyben haláláig hűségesen dolgozott.
A sepsiszentgyörgyi köztemetőben nyugszik, emlékét családja és betegei őrzik.
