Kun Szabó István, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára beszédében felidézte: a szovjetek kétséget sem hagytak afelől, hogy ez nem felszabadítás, hanem a fegyver jogán történő hódítás volt. Kifejtette: az Elba mentén legördült a vasfüggöny, és elkezdődött a diktatúra kiépítése. Célzottan szedtek össze mindenkit, akit valamiképpen veszélyesnek ítéltek a szovjet hatalom kiépítésére: a vezető politikusoktól kezdve a nemzeti ellenállás résztvevőin át a helyi közösségek vezetőiig mindenkit elhurcoltak. Soha nem tudjuk meg, hogy pontosan hány embert raboltak el, indítottak útnak, s hogy kik is voltak az egyes transzportokban; soha nem tudjuk meg, hogy a túlzsúfolt vagonokban az éhínség, a szomjúság, a betegségek hány embert öltek meg – mondta. Nagyon sokan nem térhettek haza: elnyelte őket az a hatalmas ország, amit Szovjetuniónak neveztek – fogalmazott a helyettes államtitkár. Mások rettenetes szenvedések után hazatértek; ezt követően viszont életük végéig hordozták magukon mindannak a testi-lelki sebeit, amin keresztülmentek – tette hozzá, jelezve: őket nem az a haza várta, amelyet elhagytak: a hatóságok mindenhol ellenségként fogadták őket, sokáig nem kaptak képességeikhez illő munkát, nem kaptak méltó nyugdíjat, állandó rendőri zaklatásoknak voltak kitéve. El­jöt­tünk, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk, s hogy együtt mondjuk ki: soha többé! – jelentette ki Kun Szabó István.
Az Országgyűlés 2012-ben nyilvánította november 25-ét a Szov­jet­unióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává azért, hogy méltóképpen emlékezzenek meg azokról, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, illetve akiket a második világháború után 5–25 évre száműztek a gulág rabtelepeire a magyar hatóságok közreműködésével, koholt vádak alapján.