Lehetetlen ugyanis nem észrevenni, hogy az utóbbi hetekben, hónapokban a korrupciós ügyek közül is azok kerültek előtérbe, amelyek valamiképpen a visszaszolgáltatással kapcsolatosak. Mind közül a legnagyobbnak tűnik az erdő-visszaszolgáltatási ügy, amelynek az egyik legbefolyásosabb szociáldemokrata politikus, Viorel Hreben­ciuc is áldozatául esett, de szintén kártérítéssel kapcsolatos a legutóbbi botrány, amelynek a szervezett bűnözés elleni ügyosztály főügyésze is érintett – mint ismert, ugyanezen ügyben Markó Attila ellen is eljárást indítottak.
Mindezek mellett nem tudunk és nem is szabad elvonatkoztatni azoktól az elmúlt időszakban nagy sajtóvisszhangot kapott kijelentésektől, melyek még a választási kampányban hangzottak el, és melyekben azzal riogattak, hogy Erdély felét vagy tán az egészet „odaadják” úgymond a magyar egyházaknak, grófoknak vagy éppen a szászoknak. És nem csupán a szélsőséges Gheorghe Fu­nar vagy Vadim Tudor állított ilyesmit, de pél­dául Maros megyei román vezetők is, Ma­rosvásárhely polgármestere hasonlóképpen a történelmi magyar egyházakat megillető ingatlanok visszaadása ellen foglalt állást. Mi több, maga Victor Ponta kormányfő tette szóvá az elnökjelölti viták egyikén, hogy ellenfele, Klaus Johannis nagyszebeni polgármesterként előnyben részesítette az evangélikus egyházat a visszaszolgáltatások során.
Erdély elvesztésével riogatnak, összemossák a valós korrupciós ügyeket a magyar vagy éppen a szász közösség jogos követelésével – inkább tűnik mindez jól irányított restitúcióellenes hangulatkeltésnek, mintsem véletlenek egybeesésnek. Ilyen hátszélben született a tegnap közzétett ítélet, melynek következményei beláthatatlanok, a visszaszolgáltatási folyamat felgyorsulása helyett visszaállamosítást indíthatnak el, de valószínűleg a többi magyar jogkövetelésre is kihatnak.