Az SZNT ugyanis már februárban közzétette felhívását, azóta kilenc hónap telt el, minden székelyföldi közigazgatási egység tanácsának lett volna tehát alkalma napirendre tűzni a kérdést, mégis, alig félszázan nyilvánították ki ilyen formában a helyi közösség önrendelkezés iránti igényét. Arra számíthatott minden polgármester, hogy a kormánymegbízottak nem nézik majd jó szemmel, ölbe tett kézzel a kezdeményezést, és azt is jó előre tudni lehetett, nem hajolnak majd azonnal a térdek Bukarestben, nem valósul meg tehát egyik napról a másikra az autonómia – az önkormányzatok menetelésének inkább az a célja, hogy a helyi közösségek választott képviselői révén is felmutassuk: valós az autonómia iránti igény. Hatékony nyomásgyakorlási eszköz lehetne, főként, ha nemzetközi fórumokon sikerül felmutatni: íme, 153 helyi tanács kinyilvánított akaratát veszi semmibe a bukaresti hatalom. Mindezek ellenére eddig csak 54 önkormányzati testület csatlakozott a kezdeményezéshez, a minap pedig visszalépés is történt: Torja tanácsa a polgármester javaslatára visszavonta a korábban elfogadott határozatot.
A székelység egyik választott vezetőjének érvelése döbbenetes: arra hivatkozik, hogy nem kell herregni a hatóságokkal, nincs értelme fejjel menni a falnak, de attól sem riad vissza, hogy hozzáfűzze: mihelyt válto­zik a helyzet, újra napirendre tűzik. Ember­ségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak – parafrazálhatnánk keserűen Balassi sorait a végvári vitézekről –, lám, az oly bölcs, bátor, vitézkedő székelyföldi elöljáróink miként mutatják az utat ma. A hatóságokkal nem vitázunk, szavunkat nem emeljük fel, aztán, ha a helyzet változik – talán, ha mások megnyerik a csatát? –, majd csatlakozunk a győztesekhez.
De mindaz, ami Torján történt, még így is csak a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy az RMDSZ felsőbb vezetése hallgat.