Képzeljünk el tíz szakbizottságot az oktatási minisztériumban, mindenik asztalán négy-négy megye törvénytervezeteket módosító javaslatai, melyeket a munkacsoportok összegyúrnak, így lesz tíz változat, majd egy másik szakbizottság ebből a tízből állít össze egyet, és leteszi a parlament asztalára.
Első lépésben ott is az oktatási bizottság tanulmányozza a három törvény több mint ötszáz cikkelyét, és amikor elkészülnek az általuk elfogadott változatok, plénumban vitatkoznak a jogszabályokról. És mindehhez számítsuk hozzá, hogy választási év van, a pártok kampányolnak, ki azért, hogy szeptembertől új oktatási törvénnyel induljon a tanév, ki éppen ez ellen, így roppant nehéz kitalálni, hogy mikor és milyen szabályozása lesz a köz- és felsőoktatásnak, valamint a pedagógusok jogállásának. Mert, mint tudjuk, erről a három jogszabálytervezetről folyik a többnyire politikai, és kevésbé szakmai vita, melyeket korábban két hónapig tartó közvitára bocsátottak, de hogy mennyire azzal a szándékkal, hogy valóban véleményezze a szakma és a társadalom, netán a beérkezett javaslatokat figyelembe is vegyék, és mennyire csak az uniónak címzett látszat kedvéért, ezt egyelőre nem tudni. Azt ellenben sejteni lehet, hogy a jogszabályok kerettörvény jellegén mit sem változtatnak, mert ez így kényelmesebb, és lehetőséget teremt a politikai széljárás szerinti alkalmazásra, amihez az elmúlt tizennyolc esztendőben olyan jól hozzászoktak az egymást váltó kormányok és minisztereik. Pedig a március 3—6. között tartott nemzetközi oktatási fórumon, melyet a Dominikai Köztársaságban rendeztek a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet oktatási tanácsa szervezésében, a világ majd minden országa részvételével (Románia is jelen volt), a jelenlévők egyértelműen megfogalmazták, a jövő oktatása számára csak egyetlen út van: olyan reform, hol a használható többlettudásé az elsőbbség.
