Régi hagyományt elevenített fel hét éve Henning Emese könyvtáros, kezdeményezése három nemzedéket fogott egybe, és az egész települést mozgósítja, amikor a gyermekek és felnőttek újabb bemutatóra készülnek. Illyefalván több évtizedes a színjátszás múltja, a műkedvelők korábbi előadásait gondosan összeállított fotóalbum és leírás is dokumentálja, a közelmúltban kiérdemelt elismerések pedig igazolják: helye van az értékteremtés jegyében zajló munkának.
Esős délután olvasópróbára gyűltek össze az illyefalvi könyvtárban a Já(t)cint csoport tagjai – s még mielőtt belelapozhatnának a szövegbe, mindannyiuk Emese nénije vázolja, hogyan fest majd a színpad, ki hol áll, mikor elhúzzák a függönyt. Ennek szellemében indul a felolvasás, a hatalmas csempekályha fűtötte kis szobában egy-kettőre emelkedetté válik a hangulat, pörög a párbeszéd, egymást segítik ki a gyerekek, ha valaki menet közben elveszíti az esemény fonalát. A Legyünk jók...de hogyan? című darabot jövő nyáron mutatják be az illyefalvi gyermekek.
Móka, munka, elismerés
Faggatózásomra szinte egyszerre mondják, a jó közösség és a hangulat az igazi vonzerő, ezért ülnek be hétről hétre szívesen a próbákra, „sokat kacagunk” – jegyzik meg szinte kórusban. Aki szeretne közéjük tartozni, annak néhány elvárásnak eleget kell tennie: nem lesz osztályismétlő, nem hagyja cserben a csapatot és kitartó. Ugyanakkor a kis közösség legfőbb törvénye, hogy senkit sem csúfolnak, nevetnek ki, bármilyen szerepet is kapjon.
– Minden kérdésben közösen döntünk, mert elsősorban bennünket érint. Ha valakit megsértettünk, megpróbáljuk jóvátenni – megtörtént már, hogy verssel, rajzzal kértünk bocsánatot – hangoztatja a fiúk padján üldögélő Karcsika. A mosolygós fiatalember régi tagja az illyefalvi színjátszó csoportnak, családjában nem ő az egyedüli, aki szereplője az előadásoknak.
– Hét éve, első osztályos koromban jöttem ide, kicsit olyan ez nekünk, mint a felnőtteknek a munkahely – jegyzi meg frappánsan a mellette ülő Kiss Zoltán Ferenc. Büszkén fűzi hozzá: családjukban szinte mindenki színjátszó, még testvére is beállt a csoportba, édesanyja pedig a felnőtt csapat egyik alapítója.
Az előadások feltételezte komoly felkészülést és munkát a különböző versenyeken szerzett elismerések, oklevelek is igazolják, a legutóbbi, áprilisi színjátszó találkozó izgalmairól is Karcsika mesélt.
– A színdarab (Tamási Áron: A szegény ördög – szerk. megj.) és felkészültségünk miatt is úgy éreztem, nem lesz sikerünk, s ha nem biztattak volna a többiek, ha nem lett volna a csapatban összetartás, nem alakítottunk volna ilyen jól. Sepsiszentgyörgyön a megyei fordulón harmadik helyezést kaptunk, továbbjutottunk az országos szakaszra, ahol végül első díjasok lettünk – idézte fel mosolyogva. Nagyobb öröm ennél azonban már csak az otthoniak hozzáállása lehet: a gyermekek szinte egyszerre mondják, hogy büszkék rájuk szüleik.
Bicebóca, Já(t)cint, 20 Plusz
Az ötletgazda Henning Emese úgy emlékszik, a kezdetekben beszédtechnika-fejlesztő gyakorlatokban gondolkodott, végül 2007. november 7-én színjátszókör alakult Já(t)cint néven, s következő év nyarán már bemutatót is tartottak az öt-nyolc osztályos diákok. Általában ősszel, közös döntés alapján választanak új darabot, amit alapos tanulás követ, az első fellépést pedig a falu ünnepére, Illés-napra időzítik, majd színjátszó találkozókon is bemutatják. A csapat a farsangi és költészet napi rendezvényekhez is társul, de az egyetemes imahéten is tevékenykedik. Egy-egy darab betanulásán túl a közös munka révén az egymásra való odafigyelést, a csapatmunka lényegét is megtapasztalják a gyermekek, de ugyanennyire fontos, hogy fejlődik beszédkészségük, és nem félnek megszólalni egy nagyobb közösség előtt.
Három évvel ezelőtt újabb társaság alakult, a diákok szülei 20 Plusz Amatőr Színjátszó Csoport néven léptek színpadra, tavaly pedig a legkisebbek, az elemisták Bicebóca néven csatlakoztak az helyi színjátszók köréhez.
Rómeó és Júlia Illyefalván
1977 nyarán a Művelődés hasábjain is beszámoltak a településen bemutatott nagy klasszikus, a Rómeó és Júlia előadásáról. A fellépést gazdagon dokumentálták, fotók tucatja és leírások is kerültek egy méretes albumba, s hasonlóan örökítették meg a három évvel későbbi produkciót, a Makrancos hölgyet. „Célunk bemutatni érdekes emberek érdekes történetét, de nem a puszta érdekesség miatt, hanem azért, hogy ettől a néző még értékesebb emberré váljék” – jegyezték fel az előadások mottójaként. A darabokat Nagy Attila rendezte, aki akkoriban a faluban tanított, a díszlet és a jelmezek elkészítéséhez pedig hathatós segítséget nyújtott a társaságnak az akkori néptanácselnök, Péter István is. Nagy Attila kezdeményezéseit szakmailag 1977-ben Kudelász Ildikó színművész, 1980-ban pedig Simon András színművész és Deák M. Ria díszlettervező is segítette.
A régi csoporttag, Kertész Piroska úgy emlékszik vissza, jó érzés volt színpadon lenni, „egészen átszellemült a társaság”.
– Akkoriban, még lánykoromban nem igazán volt más kikapcsolódás, dolgoztunk, de mellette szívesen mentünk próbákra, nem volt olyan, hogy nincs idő, pontosan megjelent mindenki, idősebbek, fiatalabbak, jó csapat volt – idézte fel. – Amikor Nagy Attila ide került a faluba helyettesíteni, mozgósította a társaságot, nagy Shakespeare-rajongó volt, és a mai napig az. Ő indította újra a színjátszást.
Miközben visszafelé pörög az időkerék, egyre inkább körvonalazódik, Illyefalván nagy hagyománya van a színjátszásnak. Kertész Piroska azt is mesélte, apósa a 20-as években a Többsincs királyfiban, a János vitézben szerepelt, büszke volt énekhangjára, míg édesanyja lányként a dalárdával járt versenyekre. Vendégszerepléseikre néha kalandosan jutottak el a műkedvelők, szekéren vagy teherautón.
Illyefalva polgári életet élt a két világháború között – hangzik még el –, olyannyira, hogy az uzoni zenekart is el tudták hívni, a különböző társadalmi rétegek bálokat szerveztek.
Műkedvelők dicsérete
– Falun nincs sok szórakozási lehetőség. Hajdanában itt komoly tánccsoport volt, a kórus most is működik, tehát volt egyfajta polgári hagyománya ennek – vázolja Kalamár György színművész, aki szakmai tanácsokkal, a darabok kiválasztásával is segítette a színjátszókat és az IKE-csoportot. – Ezt többé-kevésbé sikerült a hetvenes években kiirtani. Amikor a 90-es években újjáéledt a csoport, akkor kerültem ide és döbbentem rá: minden tiszteletet megérdemelnek ezek az emberek, mert szabadidejükben jönnek és beiratkoznak a színjátszó csoportba, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Itt döbbentem rá, hogy mit jelent a műkedvelés: amikor az elsőt, a Tamási Áron darabot próbáltuk, annyi jókedvvel játszottak. Nagyon jól szórakoztam, és úgy éreztem, eredményes tevékenységünk – idézte fel. – Amióta Emese idejött a könyvtárba, felvállalta a legnehezebb munkát, a szervezést, egyeztetést, a rendező csak ezt követően jön. Bár az utóbbi időben ebben a tekintetben kevesebbet dolgozom, azért mindig meghív, a munka nagy részét azonban ő végzi.
Kalamár György úgy látja, jól szervezett az illyefalvi színjátszó csoport, és lényegesnek tartja, hogy mindig vannak, „akik azért jönnek, hogy egy csoporthoz tartozzanak, s ha nem is állnak színpadra, a szerepük épp olyan fontos, mint azé, aki a fényben áll”.
– Ahhoz nem kell színésznek lenni, hogy színpadra állj, az a legfontosabb, hogy önmagad add – ezt már Kiss Emese jegyezte meg, aki egyik alapítója a felnőttekből verbuválódott csapatnak.
– A mindenkori színpad a figyelem központja, mindenki szeretne társaságban a figyelem központjába kerülni. A színjátszás falun nem kíván külön tehetséget, a gyermekekből, más szereplőkből ő magukat kell kihozni – mutatott rá Kalamár György, aki úgy véli, egy bemutató jelentős esemény, tulajdonképpen a közös munka gyümölcsének aratása.
Hogy valójában milyen is egy illyefalvi bemutató hangulata, nehéz szavakba önteni, mindenképpen érdemes a helyszínen megélni, ám Jakab Csaba kántor szavai frappánsan és jól tükrözik a lényeget:
– Legyen bármilyen kulturális esemény, a rendezvény egyik fénypontja, ha telt ház van. De amikor színjátszásról van szó, és a helyiek szerepelnek, akkor még az ablakpárkányon is nézők ülnek.
