A Pegida az utóbbi hónapokban a második németországi mozgalom, amely az iszlamizmus feltételezett németországi térnyerése miatt jött létre. Az első az ország nyugati részén szerveződött a labdarúgócsapatok körüli szurkolói csoportok együttműködésével. A Huligánok szövetsége a szalafisták ellen (HoGeSa) nevű alkalmi koalíció egyetlen nagyobb tüntetést szervezett, az októberi kölni felvonuláson 2500 ember gyűlt össze, és a demonstráció a rendőrökkel folytatott utcai harcba torkollott. Elem­zők felhívták a figyelmet, hogy a tüntetés a német szélsőjobboldali szubkultúra évek óta legnagyobb szabású megmozdulása volt, és arra utal, hogy az erőszakra hajlamos futballszurkolói táborok a hagyományos ellenségeskedést félretéve együttműködést kezdhetnek, ami súlyos közbiztonsági kockázatot jelenthet. A HoGeSa azonban hamar elhalt, az egykori NDK területén fekvő Drezdából kiindult Pegida viszont igen sikeres, és az utóbbi hetekben több nagyvárosban indult kezdeményezés hasonló néven.
A HoGeSa és a Pegida közvetlen előzménye az Iszlám Állam (IÁ) terrorista szervezet előrenyomulása Irak kurdok lakta északi részén, illetve az, hogy ezzel összefüggésben szeptemberben és október elején több összecsapás történt Németországban az IÁ ellen tüntető, többnyire jazidi vallású kurdok és szalafista ellentüntetők között. Az iszlamizmus egyik radikális irányzatát képviselő szalafisták és a kurdok vasrudakkal, bozótvágó késekkel egymásra rontó csoportjairól szóló beszámolók hatására indult a Pegida is. Az októberben tartott első drezdai demonstráción nagyjából 500 ember jelent meg, a szervezők azzal hirdették a rendezvényt, hogy tiltakozni kell a „német földön folytatott vallásháborúk ellen”. Két hónap alatt a mozgalom tagságának száma elérte a tízezres határt, és kialakult tüntetéseinek forgatókönyve és szabályrendszere. A szervezők az 1989-ben tartott hétfői ellenzéki demonstrációk hagyományára építve mindig hétfő este tartanak tüntetést, pontosabban felvonulást a drezdai belvárosban, éppen úgy, mint a rendszerváltás idején. A tüntetők pártokra utaló jelképeket nem vihetnek magukkal, nemzeti zászlót viszont minden mennyiségben. Az első időszakban néma felvonulásokat tartottak, és transzparensek sem voltak, de az utóbbi hetekben előkerült az 1989-es tüntetések híres jelszava – a „Mi vagyunk a nép!” –, és megjelentek transzparensek is, amelyeken a bevándorlás és a menekültjog korlátozását és az „iszlamizálódás” visszaszorítását többnyire a politikai korrektség határain belül követelő feliratok olvashatók.
A váratlanul megjelent, magát pártoktól független civil mozgalomként meghatározó szerveződéssel kapcsolatban a legtöbb elemző rámutat arra, hogy Drezdában – mint a volt NDK területén általában véve – igen kevés bevándorló él, a muzulmán vallásúak aránya pedig csupán 0,4 százalék. A nagyvárosban élő bevándorlók többnyire vietnamiak, akik az ország újraegyesítése előtt érkeztek, és nem is muzulmánok, hanem buddhisták. A másik figyelemre méltó jellegzetesség a szélsőjobboldali, neonáci szubkultúra ismert alakjainak állandó jelenléte a felvonulásokon – emelik ki az elemzések, amelyek rendszerint arra a megállapításra jutnak, hogy a Pegida leginkább jobboldali populista erők próbálkozása lehet az idegenellenesség és a nacionalista eszmék terjesztésére egy alulról szerveződő, békés, pártpolitikai táborokat átívelő kezdeményezésként beállított mozgalom formájában. Ugyanakkor tévedés lenne ennyivel elintézni a jelenséget – véli Werner Patzelt, a drezdai egyetem politológusa, aki tanítványaival a kezdetektől fogva vizsgálja a mozgalmat. A hétfő esténként a drezdai belvároson szervezett menetben végigvonulók többsége nem szélsőséges, hanem „átlagpolgár”, akit nyomaszt a német társadalom veszélyként és a hagyományos értékek pusztulásaként érzékelt átalakulása – mondta a kutató a napokban egy berlini háttérbeszélgetésen külföldi újságíróknak. „Németországban soha nem volt igazi társadalmi vita a bevándorlásról” – emelte ki a politológus, hozzátéve, hogy a bevándorlási politikát eddig a passzivitás jellemezte. Vagyis Németország csupán elviselte, hogy a második világháború utáni fellendülés idején érkezett vendégmunkások mégsem csak vendégek voltak, hanem letelepedtek az országban, az utóbbi évtizedekben pedig több hullámban milliós nagyságrendben érkeztek bevándorlók és menekültek. Az aktív bevándorlási politikához meg kellene vitatni, hogy Németország mit és hogyan kíván elérni a migráció révén, de a parlamenti pártok nem bocsátkoznak bele ilyen vitába, mert attól tartanak, hogy rájuk éghet a populizmus vagy a szélsőségesség bélyege, ennek pedig az a következménye, hogy a régi, intézményesült pártok és a parlamenti politika szféráján kívül jelenik meg a téma.