Ne mondja senki, hogy sosem fárad el. Hogy a fiatalság nem irigyli néha az idős kort, a kávészürcsölés helyett a laza teázást; a kinti havazás mellett benn lágyan perzselő kandalló zümmögését. Nem állhat az élet mindig égető, fátyolos nyári délutánokból, sem őszre hajló, aranyszélű, de még zöld falevelek hullásából.
Előbb-utóbb beköszönt a tél. Vastag kabátunk prémje nyakunkat súrolja, mint égető csókok a szanaszét hagyott magányban. Meghasad az ég, és vászontarisznyából hull alá ezernyi csinosra fagylalt víztömeg. Apró csipkéi a hulló pihéknek lágyan olvadnak szét a markunkban, miközben fűszeresre érlelt forralt bort szürcsölünk a karácsonyi vásárban.
Ezer apró csillag gyúl meg szívünkben, miközben az adventi koszorú első gyertyájába lehelünk karácsonyi szikrát. Körülrajongjuk az adventi koszorút, és néha gyermekkort idézően – míg senki sem lát – lecsípünk egy kisebb fenyőtűt az éktelenkedőkből, és a láng fölé tartjuk, hadd ropogjon, sercegjen, vegyüljön az illat a karamellizálódó kalácséval.
Lágyan nézünk szeretteinkre, szívünk-lelkünk örül a jól kiérdemelt nyugalomnak. Néhol felüti ugyan fejét a családi viszály vagy a barátok közötti összetűzés, de karácsonykor a legédesebb a kézfogás, az ölelés és a közös vacsora – tudván ezt, nem hagyhatjuk magunkat haragban.
Békésen hátradőlünk kedvenc fotelünkben, bevackoljuk magunkat pelyhesen simuló takarónk alá, és együtt nevetünk az élet harmóniáján, figyelve, hogyan csillognak a szaloncukrok a fán.
Nem kell ennél több. Nem kell Kanári-sziget, nem kellenek koktélok, reggelig nyúló, őrült éneklések. Csak lángoló, forralt boros mámor, összebújós fahéjillat, végkimerülésig koptatott karácsonyi családi filmek. És minden napra ezer ölelés.
Ürmösi Júlia Eszter
.jpg)
