Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy kereskedő s annak három leánya. Egyszer ez a kereskedő messze útra indult, de minek előtte útra kelt volna, megkérdezte a leányait, hogy mit hozzon nekik.
A két nagyobbik leány csupa drága holmit kívánt, selyemruhát, selyemcipellőt, gyémánt fülbevalót, drágaköves gyűrűket, a kisebbik azonban, akinek Szépike volt a neve, csak három szál rózsát kért.
– Csak három rózsát? – kérdezte az apja csudálkozva.
– Azt, édesapám, azt.
Na, elbúcsúzott a kereskedő a leányaitól, felült egy rengeteg nagy hajóra, az vitte, vitte heteken, hónapokon át, amikor aztán szárazföldet ért, gyalogszerrel vágott neki a világnak, ment, mendegélt egy nagy pusztaságon, addig ment, amíg be nem esteledett. Volt ezen a pusztaságon egy gyönyörűséges szép palota, de másféle ház nem. Gondolta magában a kereskedő, bemegy a palotába, hátha szállást találna ott éjszakára. Fölment a garádicson (éppen hetvenhét volt), de sehol egy lelket nem látott, aztán bement a palotába, ment egyik szobából a másikba, de itt sem talált egy lelket sem, pedig végigment vagy száz szobán. Egy szobában meg volt terítve az asztal, volt rajta étel, ital elegendő, ő bizony letelepedett az asztal mellé, evett, ivott, amennyi belefért. Ehetett, ihatott, senki meg nem háborgatta. A szomszéd szobában volt ágy is, az is megvetve, csak bele kellett feküdni, hát bele is feküdt. Reggel, ahogy fölkelt, átment az ebédlőszobába, az asztalon párolgott a jó meleg kávé, friss kalács melléje, de volt ott debreceni paprikás szalonna is – bizony, ha volt, lenyomtatta vele a kávét.
De már csak megkeresem ennek a palotának a gazdáját – mondotta magában a kereskedő. Hiszen kereshette, nyoma sem volt ott sem élőnek, sem holtnak. Aztán kiment a kertbe, hátha ott talál valakit. Volt itt virág, rengeteg, hogy a szeme nem győzte belepni, szebbnél szebb, gyönyörűbbnél gyönyörűbb, de ember nem volt. Amint járt-kelt a kertben, egyszerre csak megpillantott három rózsát, de olyan szépet, amilyet még világon való életiben nem látott.
No – gondolta magában –, ezt a három rózsát hazaviszem Szépikének. Hej, lesz majd öröme!
De ahogy hozzányúlt a rózsához, csak kiugrik a rózsabokorból egy rettentő csúf szörnyeteg, sem ember, sem állat, s rákiált:
– Hé! Mit akarsz? Hát azzal köszönöd meg a szállást, hogy el akarod vinni a legszebb rózsámat!?
Megijedt a kereskedő szörnyen, alig tudta elhebegni, hogy a legkisebbik leányának három rózsát ígért.
– No, ha ígértél, vidd el kertem három legszebb rózsáját, de ennek az az ára, hogy három nap múlva itt legyen a leányod, máskülönben szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Hazaindult a kereskedő nagy búsan, bezzeg eszébe sem jutott, hogy két idősebbik leányának vegyen valamit, amikor aztán hazaért, elkeseregte, hogy hol járt, merre járt, s mi történt vele.
– Sose búsuljon, édesapám, vigasztalta Szépike, akárki s akármi legyen az a szörnyeteg, nem félek én tőle.
Még aznap hajóra ült Szépike, vitte a hajó, vitte, aztán szárazföldet ért, s estére ott volt a palotában. Hát uram, teremtőm, ott várta a szörnyeteg a palota előtt, szépen karon fogta Szépikét, úgy vezette föl a hetvenhét garádicson, aztán végigvezette a szobákon, a századik szobának az ajtajára rá volt írva ragyogó arany betűkkel:
SZÉPIKE SZOBÁJA.
– Hát te honnét tudod, hogy az én nevem Szépike? Ki mondta meg neked?
– Nem mondta meg nekem senki – válaszolt a szörnyeteg, s mosolygott, de olyan csudálatosan mosolygott.
Telt, múlt az idő, a szörnyeteg oly szépen, oly kedvesen bánt Szépikével, mint a hímes tojással, de azért Szépike egyszer mégis elkezdett sóhajtozni.
– Miért sóhajtozol, Szépike?
– Szeretném látni az édesapámat s a testvéreimet – mondta Szépike.
– Hiszen, ha csak ennyi a kívánságod, este, amikor lefekszel, tedd a gyűrűdet egy pohár alá, gondold, hogy otthon vagy – s egyszeribe otthon leszel. De három nap múlva gyere vissza, mert különben szörnyű halálnak halálával hal meg az édesapád.
Hát csakugyan, egy szempillantás múlva otthon volt Szépike, s elmondta, hogy milyen jó dolga van a palotában. Bezzeg, hogy megirigyelték a testvérei, s hogy vissza ne mehessen, elzárták egy szobába, s ők maguk mentek el helyette. De Szépike addig mesterkedett, hogy kiszabadult a fogságból, s egyszeribe útnak eredt. Megérkezik a palotába, s hát édes Istenem, egy lelket sem talál ott, sem a palotában, sem a kertben. Tűvé tett minden bokrot, s amikor már bejárta a kertnek minden zegét-zugát, akkor találta meg a szörnyeteget a kert szélén, egy árokban, ott feküdt halálra váltan. Szépike ráborult a szörnyetegre, sírt keservesen, s ébresztgette:
– Ébredj, ébredj, nyisd fel szemed, lásd, itt vagyok, tied vagyok, tied leszek koporsóm bezártáig!
S ím, halljatok csudát, a szörnyeteg felnyitotta a szemét, s abban a pillanatban deli szép királyfivá lett, a palota megtelt emberekkel, szólott a muzsika, hogy csak úgy zengett a helyiség. Aztán elmondta a királyfi Szépikének, hogy őt egy gonosz tündér varázsolta szörnyeteggé, s addig kellett annak maradnia, amíg egy szép leány önként nem lesz a felesége.
Még aznap nagy lakodalmat csaptak, elhozták Szépike apját, testvéreit is, ott éltek azok is, amíg meg nem haltak.
