A Ceauşescu-időket megcsúfoló lendülettel újult ki a magyarellenesség Háromszéken, mintha minden prefektus – a korábban jóhiszeműnek, baráti gesztusokra hajlónak tartott is – elődjén igyekezne túltenni.
A kormánybiztosi hivatal egyetlen dologra összpontosít, úgy tűnik, összes alkalmazottja, még a takarító is ezt kapta feladatul: megkeresni minden olyan feliratot, jelképet, zászlót, amely a magyarság többségi létét bizonyítja, otthonosságérzését szolgálja, elemezni ünnepeinkről, megemlékezéseinkről készült felvételeket, hátha találnak támadási felületet. És a sok éles szem, nyitott fül, ha igyekszik, bizony, mindegyre rábukkan valamire, a szemfüles jogászok pedig rögtön előkotorják a tiltó, büntető cikkelyt. A mi adólejeinkből fizetett, fenntartott, állítólag érdekeink védelmében létrehozott intézményben.
Szúrja szemüket nemcsak a parkban lengedező székely zászló, de a Székely Mikó Kollégium felirata, a buszmegállók táblái, már nemcsak az autonómiahatározatokat elfogadó helyi tanácsokat perelik, de büntetést rónak ki a magyar himnusz elénekléséért is. Huszonöt évvel a diktátor bukása után ismét a félelmet akarják belénk gyökereztetni, sarokba szorítanák a polgármestereket, a pártok vezetőit, mindenkit, aki a semminél kicsit többet próbál tenni közösségünkért.
Ilyenkor derül ki, hogy majd minden ötletükhöz hozzárendelhető egy törvény, olyan jogszabályok érvényesek ebben az országban, melyek nemcsak a jóérzéssel, de az európai elvárásokkal is nehezen összeegyeztethetőek. A negyedszázados elmaszatolt magyar érdekvédelmi politizálás eredményét tükrözik, hogy bár ezen időszak tetemes részét kormányon, hatalomban töltötte az RMDSZ, mégsem sikerült megakadályoznia a tiltásokat, megfélemlítő büntetéseket, egyezkedéssel, kis alkukkal próbálták kivédeni a támadásokat, ám-lám, ez csak ideig-óráig sikerült, új vezetők, egy-egy újabb nacionalista hullám elsöpri a szóbeli, ímmel-ámmal kötött egyezségeket.
Kétség nem fér hozzá, megfélemlítéssel akarja elcsendesíteni a bukaresti hatalom – bábján, a prefektuson keresztül – a jogos magyar követeléseket. Sikerként könyvelhetik el, amikor akadnak gyávák, akik első szóra visszavonják az autonómiahatározatot vagy leveszik a székely zászlót. Csakhogy megtörténhet, többségünk mégsem e kategóriába sorolható, és a nyomással nem félelmünk, hanem ellenállásunk növekszik. Még több zászló kerül ki, még hangosabban énekeljük a himnuszt, bátrabban állunk ki jogainkért. Ha nem megijedünk, elkeseredünk, hanem ezt az utat követjük, akkor az erkölcsi fölénynél többet is nyerhetünk, és beigazolódhat, Kovászna megye kormánybiztosa tulajdonképpen nekünk dolgozik.