Tanítói már gyermekkorában felfigyeltek rajztehetségére, de a sors úgy hozta, hogy bár a famegmunkálás jobban érdekelte, fémipari szakiskolát végzett. Nagyapja, majd édesapja asztalosműhelyében korán megismerkedett a szakmával, de sok évnek kellett eltelnie, amíg a gyalupad mellé állhatott, és még több időnek, amíg megvalósíthatta fiatalkori álmát, a hegedűkészítést.
Demes Mihály két éve ment nyugdíjba, és most már arra is jut ideje, hogy dísztárgyakat faragjon, hangszert készítsen, és tudományát a nagyközönségnek is megmutassa. A kovásznai mesteremberrel a Háromszéki Népművészeti és Kézműves Egyesület Mikulás utáni, Sepsiszentgyörgyön tartott téli vásárában beszélgettünk.
– Nagyapám magániparos volt, édesapám az ő asztalosműhelyét vette át, s én ott ólálkodtam gyermekkoromban – vág bele a családi hagyomány ismertetésébe Demes Mihály, majd folytatja. – Nagyapámnak öt fia volt, mind az öt fiát asztalosnak tanította. Akkor még nem voltak gépek, kézzel dolgoztak, s úgy építették a műhelyt, hogy a fiainak öt ablak és öt gyalupad jutott. Három fiú ott maradt Kovásznán, kettő elment Magyarországra, ők híres asztalosok lettek, ki is állították munkáikat.
– Mégis, hogyan történt, hogy nem ezt a szakmát tanulta meg először?
– Gyermekkoromban hajlamom volt rajzolni és érdekeltek a művészetek. Az iskolában Gazdáné Olosz Ella rajztanárom felfigyelt a rajzaimra, és biztatott, hogy képzőművészeti pályát válasszak. Díjmentesen tartott nekem felkészítőket, de akkor azt mondták a szüleim, hogy a művészetből nem lehet megélni. A bátyámat fémipari szakiskolába adták Brassóba, és úgy tartották, ha a bátyámnak jó, akkor nekem is legyen jó. Így nyolc osztály után engem is elküldtek szakiskolába, ugyanoda, a fémipari osztályba. Nekem nagyon nem tetszett, de muszáj volt menni, a szüleim azt mondták, addig nem mehetek haza, amíg el nem végzem az iskolát, aztán, ha tovább akarok tanulni, az az én dolgom.
Véremben van az asztalosság
Ott köszörülni tanultam, de nem szerettem, mert a fém nem állt közel hozzám, nagyon hideg anyagnak tűnt, nem az én világom volt. Inkább a fa vonzott, ami nem is csoda, mert otthon is mindig azt láttam, hogy apám, nagyapám fával dolgozik, így nekem is véremben van az asztalosság.
Elvégeztem a szakiskolát, és bekerültem az autógyárba, a Steagul Roşuba. A fémmegmunkáláshoz kerültem, és ott szabad perceimben készítettem magamnak faragóvésőket. A mester felfigyelt erre, és megkérdezte, át akarok-e menni a modellezőműhelybe, a matricákhoz, ahol mintákat készítettek fából az öntödének. Átmentem, ott kézzel kellett dolgozni, tetszett nekem. Nem mindenki vált be mint modellező, mert jó térlátás kellett ehhez a munkához, ugyanis ott adtak egy rajzot, és a rajz után el kellett készíteni a mintát fából. Ez könnyen ment, mert jó rajzos voltam, és könnyen el tudtam képzelni térben is a formát, amit aztán belevertek a földbe, majd ki kellett venni, és a helyébe öntötték a vasat.
A modellezést megszerettem, és felértem a legmagasabb kategóriáig ebben a szakmában. Közben elvégeztem a szaklíceumot ott, Brassóban, aztán jött a katonaság, telt az idő, huszonnyolc éves lettem, hát gondoltam, most már késő egyetemre menni, meg kellene nősülni, családot alapítani.
Brassóban nem lehetett lakást kapni, mert akkor zárt város volt, vagyis akinek nem oda szólt a személyazonossági igazolványa, nem kaphatott lakást. Szentgyörgyön éppen akkor hirdettek állást faragóknak a bútorgyárba, mert faragott bútorokat készítettek a brazil nagykövetségnek, és meg kellett erősíteni a faragócsoportot, jelentkeztem, elkészítettem a próbamunkát, és felvettek. Elvégeztem egy tanfolyamot, és megkaptam a diplomát a faiparról is.
Aztán megnősültem, és Kovásznára költöztünk. A faipari líceumban voltam hat évig, 1989-ig oktatómester. Közben édesapám meghalt, és a műhely üresen maradt. Váltottam iparengedélyt, és beálltam a műhelybe, folytattam édesapám mesterségét. Bútorokat készítettünk, de én főleg épületasztalossággal foglalkoztam.
Telt az idő, és két évvel ezelőtt, hatvanévesen előrehozott nyugdíjba mentem. Ezt azért tehettem, mert Brassóban kettős fokozatot kaptam, ott a modellezőműhely az öntödéhez tartozott, így nehéz munkának számított. Nyugdíjasként most jutottam oda, hogy megengedhetem magamnak, azzal foglalkozzam, amit igazán szeretek.
Harminc évig vártam erre
– A Háromszéki Népművészeti és Kézműves Egyesület téli vásárába néhány fa domborművel és hangszerekkel érkezett a kovásznai faragómester, asztalán hegedű, citera és líra várta, hogy valaki megszólaltassa. De hogy jut el egy asztalos a hangszerkészítésig?
– Mindig vágytam arra, hogy hegedűt készítsek magamnak. Kicsi koromban kaptam nagyapámtól egy hegedűt, amit ő készített, de azt kinőttem. Egy kovásznai cigányprímás tanított gyermekkoromban hegedülni a feles hegedűvel, Péter Ödönnek hívták. Ő kitette a kottát, de én azt nem ismertem, hangzás után tanultam meg hegedülni. Az iskolai kamarazenekarba is bevettek, de nem tudtam kottából játszani.
Aztán sokáig nem találkoztam a hegedűvel, míg nem hívtak a sepsiszentgyörgyi bútorgyár műkedvelőcsoportjába. Ott a gyár hangszerén játszottam, nekem nem volt hegedűm, szerettem volna egyet készíteni, de nem értettem hozzá. És akkor történt, hogy egy fickói barátom, akivel együtt laktam Szentgyörgyön a legénylakásban, elvitt Szászrégenbe a hangszergyárba, ahol ő ismert valakit a vezetőségből. Ott megmutatták, hol készítik a mesterhegedűket, és elmagyarázták nagyjából a mesterhegedű titkait. Amit tudtam, mindent megjegyeztem, anyagot is adtak, ébenfát és habos juhart. Megvolt az anyag, de soha nem volt idő, hogy foglalkozzam vele, mert jöttek a megrendelések, kellett dolgozni. Pihent az anyag és bennem a vágy, hogy abból hegedűt készítsek. Harminc évig vártam, hogy nekifogjak a hangszerkészítésnek, és amikor nyugdíjba jöttem, elővettem a régi faanyagot, és elkészítettem az első hegedűt, majd a brácsát, a citerákat és a lírát. A lírával úgy találkoztam, hogy a könyvelőm unokája Magyarországon Waldorf óvodába jár, és ott kis méretű lírával játszottak, amin rajta van a nyolc alaphang. Játék közben pengetik, és észrevétlenül megtanulnak zenélni rajta. Annak az óvodának készítettem hat kicsi lírát, akkor kezdtem tanulmányozni ezt a hangszert, hisz ma már az interneten mindent meg lehet találni, és rájöttem, hogyan kell készíteni a nagyobbat, így lett meg ez a közepes méretű, tízhúros líra.
– Honnan szerzi be a faanyagot? Mi lesz a hangszerekkel?
– Még asztalosságom idején, ha megláttam egy rezonáncfenyőt, mindig félretettem a padlásra, azokat vettem elő most. A juhart is be tudom szerezni, de azt nem tudom megengedni magamnak, hogy hangszernek vágassak ki fát. Ha meglátom egy deszkában, hogy az megfelelne hangszernek, akkor félreteszem. Aztán elkészítem a hangszer testét, majd felhúrozom. A legnagyobb öröm, amikor felhangolom és kipróbálom, hogyan szól. Az első hegedűt nem adnám el soha, de ha a többire lesz kereslet, akkor még készítenék, és el is adnék belőle, ha valaki nagyon kéri.
Demes Mihály énekel a kovásznai református kórusban, tagja a Pokolsár színjátszócsoportnak, van tehát, ahol muzsikálni, használni saját készítésű hangszereit. Tudományával nem hivalkodik, magának és másoknak kíván örömet szerezni, és minden bizonnyal karácsonykor lesz is rá alkalma a családban és a barátok körében.
