Ülünk a szemerjai református egyházközség könyvtárában egy csésze tea mellett. Szemben jóképű, kisportolt férfi, rendszeres látogatója a keddenként összejövő sepsiszentgyörgyi támogató csoportnak és a kézdivásárhelyinek is. Szex-, szerelem- és számítógépfüggő volt. Egy éve gyógyul. Sokszor könnyeivel küszködik, amint visszaemlékszik élete eseményeire. Felesége hosszú éveken át szenvedett mellette, de a szeretet győzött, visszafogadta a családi otthonba. Azóta más életet élnek. Azzal a reménnyel vállalta, hogy megosztja élettörténetét, hátha ezzel tud segíteni másoknak is, mert sok családot érinthet a pornófüggőség – de ez általában titokban marad. Bátorít mindenkit, hogy merjen szembenézni problémáival.
Hányatott gyermekkor
– Nem tudnék sok szép emléket felidézni a gyermekkoromból. Olyan emlékeim vannak, hogy otthon legtöbbször egyedül vagyok bezárva, várom anyám, hogy jöjjön haza. Mindig féltem. Édesapám már egy más családdal volt, van egy mostoha nővérem, őket is elhagyta, volt anyával, aztán amikor megszülettem, minket is elhagyott – ilyen életem volt, semmi kimagasló. Nekem nem volt sok szeretetben részem, engem mindig betettek a szomszédokhoz. Ötéves lehettem, amikor lett egy mostohaapám, és úgy negyedikes koromban kezdtem ezt felfogni. Román ember volt, nagyon jószívű, jólelkű, mindenki csak jót tud mondani róla. Elhunyt, Isten nyugtassa. Édesapám pedig – mindig tudtam, ki az, de soha nem beszéltünk. Kétszer szerettem volna szóba állni vele. Amikor volt a kicsengetésem, megkerestem, csengettem, de nem engedett be, s a postaládába dobtam a kártyát. Amikor meg elvittek katonának, szerettem volna elbúcsúzni tőle, de azt üzente a titkárnőjétől, hogy foglalt. Láttam, tudtam mindig, ki az. 1992-ben, hatvanévesen tüdőrákban meghalt. A mostohaapám intézte a dolgaimat, felnevelt, munkahelyet és lakást biztosított számomra, amikor megnősültem. De attól a pillanattól kezdve, amikor kilenc évvel később öcsém megszületett, észrevettem a különbséget. Olyan édeske volt – én pedig problémás, lázadó gyermek voltam mindig. Beismerem, hogy nagyon nehéz természetem volt.
Rengeteg kaland
– Már fiatal koromban nagyon érdekelt a nemiség, az intimitás, és a fizikai adottságomnak köszönhetően hetedikes koromban IX–X. osztályos barátnőim voltak. A tanulást nem annyira szívleltem, anya ezért nem engedett ide-oda. Megszigorította az életemet, eltette a farmeromat, a kabátomat, hogy ne tudjak elmenni. A kor jellegzetességei, hogy az ember kipróbálja a cigit, a bort. Keményen cigiztem, mert akkor az volt a menő. Az italt megittuk, attól jópofák voltunk, de nem ment át krónikusba. Nagymamám nagyon vallásos volt. Akkor épült Kézdivásárhelyen az új katolikus templom, mentünk mindenhova, tettük, amit kellett. Segítettünk az építésnél, a ministrálásnál, a takarításnál, a festésnél. Mindenhol ott voltam. Megszerettem, mert akkor nem volt semmilyen szórakozási lehetőség a kommunizmusban.
Tizenhét éves koromban a haverom felelősségteljesebben menedzselte tinédzserkorát. Azt kérdezte: „Jó az nektek, hogy egyfolytában ott lógtok a parkban, s mentek a rockerekkel?” Elkezdett járni karatéra. Annak volt bizonyos szellemisége, megkérdezte: nem akarok-e én is menni? Akkor elkezdtem edzőtáborokba járni, olyan fittek lettünk, hogy az nem igaz. Így a cigi teljesen kimaradt, s akkor a pia is. Akkor az volt, ugye, a menő: a férfinak hódítania kell. Most így visszagondolva az volt a furcsa, hogy egy sosem volt elég. Mindig több és több kellett. Tizennyolc éves koromban a nyár végén elmentünk diszkóba, megismertem egy három évvel nagyobb lányt. Vele volt az első alkalom. Az első „igazi” kapcsolatomat nagyon megszívtam. Azt mondta, megvár a katonaság alatt, de amikor megtudtam, hogy ezzel is volt, azzal is volt, én azt mondtam, ha ezt így kell csinálni, akkor legyen így. Már a számokat nem is tudtam, hogy hol tartottam.
Elvittek katonának, leszereltem 1990 áprilisában. Csak folytatódott a kaland. Nekifogtam súlyozni. Mindig sportoltam, vigyáztam a külalakomra, ez volt az életem, erre volt szükségem. Mind több lány kellett, ez is meg az is. Nekem valahogy természetes volt, a szűk családi környezetben is ezt tették: keresztapámék már 10 éves koromtól ott voltak, megtartottuk a névnapokat, szülinapokat. Összejött 35–40 személy az asztalnál, buliztunk, együtt voltunk unokatestvérekül. Ott volt keresztapámnak a felesége s az asztal végiben a barátnője. A másik nagybátyámnak is ott volt a felesége, s nem messze az a személy, akivel a munkahelyén együtt voltak. Mindenki tudta. Anya is azt hitte, hogy jó lesz a mostohaapámmal, de nem tudom. Az anyagiakat biztosította, de amire igazán szüksége lett volna, egy kedves szó, azt nem kapta meg, s akkor lett neki is valakije. Tehát nekem nem volt semmi természetellenes abban az életvitelben. Csak furcsa volt, hogy amikor megtudta az egyik barátnőm, van egy másik is, otthagyott. S akkor mentem a másikkal, azzal ugyanúgy jártam, s így tovább. Nem nőttem fel, nem vállaltam felelősséget, csak nekem teljen jól, a többi nem számított. Úgy éreztem, hogy szeretve vagyok, de ez csak illúzió volt. Arra volt szükségem, hogy dicsérjenek, hogy szeretve érezzem magamat, mindazt, amit nem kaptam meg. Nem akarok magyarázatot keresni arra a rosszra, amit elkövettem, csak keresem az okát.
Családalapítás
– Ez az életvitel folytatódott, amikor 1992-ben megismertem a feleségemet. Ő teljesen más volt, mint a többi: visszavonult, csendes, komoly. Hát akkor dupla bevetésre volt szükség, hogy meghódítsam. Ő szigorú nevelésben részesült, szeretettel vették körül, jó tanuló volt. Én a minden hájjal megkent férfi. Így járt szegény, hogy belém esett...
Egy idő után aztán mentem megint máshoz, máshoz. Láttam, hogy rosszul esik neki, sír, nem örvend. Vele valahogy nem az a férfi–nő kapcsolat volt, hanem anyapótlót láttam benne. Pont az a kedvesség ragadott meg. Anyukám azt mondta, hogy most már legyen elég: eddig felnevelt, én csak dorbézolok, ő meg hajt, meg kell nősülni. Én mindig azt tettem, amit anyám mondott. Túlságosan tiszteltem anyámat, mint hogy ellentmondtam volna. Meg kellett nősülni, pedig nem voltam szerelmes. Részéről igen, mert neki első voltam. Megvette a gyűrűket, „gyere, kérjük ki”. Belém nevelték, hogy nem szabad káromkodni, a szülőkkel tisztelettel kell bánni. Pedig már látta a leendő feleségem, hogy mennyit bogenyásztam az elmúlt évek alatt, de nem volt férfi náluk a háznál, kategorikusan nem voltunk elutasítva, s így megtörtént a lánykérés egy este. Megtörtént, aztán jött az esküvő, s volt egy jó periódusunk.
Pokol lett az élet
– 1990 után németországi ismerősünk hozott be videót, ugye, akkor volt a videovilág. Kezdtünk menni a kölcsönzőbe, s kialakult bennem egy nagyon erős pornófüggőség. Plusz a függőség, amikor az ember egy filmet megnéz, és... Akkoriban elég laza munkaprogramom volt, reggel futottam, kivettem a kazettát, s amire a feleségem jött haza, már visszavittem a kölcsönzőbe. Furcsa volt neki, hogy friss házasok voltunk, s mégis keveset voltunk együtt. Miért nincs szükségem az együttlétre? – töprengett. De ha én már kielégítettem magam, nem volt szükségem rá. Ő megalázásnak vette az egészet, és lekicsinylőnek, hogy nem vonzódom hozzá. Nem kívánom úgy, mint amikor elkezdtünk járni. Nem mertem megmondani, mi a helyzet, nem volt bennem nyíltság, csak szégyenérzet. Nálunk úgy volt, hogy sohasem beszéltünk a dolgokról, vagy tagadtuk. Nem is tudom, mikor alakult ki kamaszkoromban a kemény pornófüggőség.
A feleségem sokat szenvedett mellettem. Amikor terhes lett, összejöttem egy lánnyal, kitudódott, felvetődött a válás. Bocsánatot kértem. Akkor nagyon sokáig senkivel sem találkoztam. Sportoltam, nem ittam, nem cigarettáztam. Így teltek az évek. 2000-ben bejött az első számítógép, abbahagytam a videózást. A gyermekeknek játékot adtam s én számítógépeztem. Nem voltam igazi apa. A szülők mondták, meg kell változni. Akkor igyekeztem megint, jött egy jó periódus. De megvolt a kemény pornófüggőség, és közben számítógépfüggő is lettem. Hogy érezheti magát egy nő teljes értékűnek mellettem, ha én másokat kerestem? Ha tudatosult volna, hogy mennyi szenvedést okoztam... S még én voltam a sértődött: a feleségem nem akarja azt, hogy boldog legyek?
Aztán bejött a Facebook, létrehoztam egy profilt, s 2010-től azon alakítottam a kapcsolataimat. Amit eddig rejtve tettem, az a virtuális világban is kialakult. A sok kicsapongás után megismertem egy nőt, összejöttem vele. Titokban találkoztunk. Otthon pokollá tettem a saját és a családom életét, a gyermekeket elhanyagoltam. A pornó és a számítógép – nem tudtam ellenőrizni, kellett az újabb és újabb kaland. A tavaly ősszel azt gondoltam, hogy új életet kezdek ezzel a nővel, elköltöztem otthonról. Neki is volt gyermeke, de azt mondta, a gyermeke lelkivilágát nem teszi tönkre. Nagy harag lett bennem, hogy semmi sem úgy történt, ahogy gondoltam. A hosszú szeptemberi estéken volt időm az életemen gondolkodni. Ott voltam rengeteg kapcsolat után egyes-egyedül. Azt hittem, nem érek semmit, nem kellek senkinek, nem vagyok megbízható. Kokettáltam a gondolattal, hogy csináljak valamit magammal, ez nem élet így... Aztán történt valami: Isten lehajolt hozzám ebben a nagy-nagy reménytelenségben, egy ismerősöm nagyon sokat segített.
A gyógyulás útján
– Jártunk egy éve egy családos közösségbe. Ott volt egy család, amely Amerikából telepedett ide, Székelyföldre. Amikor megtudták, hogy elköltöztem otthonról, a család férfitagja egyszerűen úgy fogadott el, ahogy voltam, ítélkezés nélkül, igazi keresztény módra. Próbált rávezetni, hogy ki Jézus. Sokszor éjjeleken, délutánonként átjött, vagy amikor szükségem volt a beszélgetésre. Végre kezdtem jól aludni éjszaka, és jól is éreztem magam. De olyan erős volt bennem a kötözöttség, hogy újra belementem egy végső tévedésbe. Ekkor megszólalt valaki bennem: „Ember, nem jó, ne tedd többé!” Végre megszólalt a lelkiismeretem, ami eddig nem volt. Amint olvastam a Szentírást, a Máté evangéliumát, ráébredtem bűnös létemre, mintha hozzám szólt volna, nekem íródott volna. Nagyon megérintett. És akkor elkezdtem imádkozni: „Uram, ha a családom még ezek után is visszafogad, akkor én felégetek mindent magam mögött, és rendes életet fogok élni. Én annyit hazudtam, bujkáltam, én ezt tovább nem bírom csinálni.” Akkor próbáltam közeledni a gyermekekhez. Elhívtam pizzázni, és bocsánatot kértem. És láttam, hogy gyermekeim, akikkel kiabáltam, akiket megvertem, még most is szeretnek engem. Borzasztóan sírtam...
De hogy tudjak a feleségem előtt megjelenni? Neki azt mondtam: „Ha meg tudsz bocsátani, akkor haza szeretnék menni.” És december 10-én hazamentem. Ennek már egy éve. Együtt töltöttük a karácsonyt. Nem győztek csodálkozni, hogy megváltoztam. Nagyon sokat köszönök a magyarózdi rövid terápiának is. Úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy elmegyünk mindketten erre a rövid, kéthetes terápiára. Jók voltak az áhítatok, a kiscsoportos beszélgetések, szembesítések, szerepvállalások. A tükörtartásnál ébredtem rá, hogy milyen vagyok valójában. Amikor családi reggelt kellett játszani az elfogadásról, elképzeltem, hogy az én kicsi gyermekeim szájából mit hallanék? Attól a perctől, ahogy onnan hazajöttünk, új világ nyílt meg előttem. Az Úr igéje élő lett, és láttam, tapasztaltam, hogy sorsokat változtat meg. Percről percre változtam én is: az értékrendszerem, erősödött a hitem, de sok mindent nem értettem.
A feleségem református, jártam a szentgyörgyi támogató csoportba is. Sohasem lehetek elég hálás, hogy megváltozott az életem. Az Úré a dicsőség az egész változásért, ami történt az életemben – én próbáltam önerőből megváltozni, de nem ment. Még rengeteg munkám van a türelemmel, az elfogadással. Még nincs bennem elég alázat. Most annyira jó lett feleségemmel a kapcsolat, úgy szeretek otthon lenni! Eddig menekültem otthonról. A gyermekeimmel való kapcsolaton is sokat kell még dolgoznom. Hogyan pótolhatnám be az elvesztegetett időt? Karácsonyra csak egy kérésem, vágyam van az angyalhoz: szeretném, ha annyi boldog évet szerezhetnék a feleségemnek, mint amennyit megszenvedett mellettem.
