Amit nem nagyon hallani, mert nagy a zűr és még nagyobb a zavar, körül füst, mit akár vágni, és az utcáról becsöppent látogató csak kapkodja fejét, és nem tudja, melyik falba lapuljon bele abbeli igyekezetében, hogy láthatatlanná, de legalábbis kikerülhetővé tegye magát.
Merthogy ezt láthatná, aki betévedne egy színházi előadás közben az öltözőfolyosóra, vagyis hogy ehhez hasonlót. A kulisszák mögötti jelenet azért kicsit sarkított és kiélezett, mindenképp az alkalomra összeállított játék, de túlzásai ellenére hű tükre annak a világnak, amelybe a nézőnek csak igen ritkán adatik meg betekinteni. Talán ez volt legfontosabb oka, amiért a Játék évének záróakkordjaként e rendhagyó színházi túrát szervezte a városimázs iroda a Tamási Áron Színházban, s a részvétel igazolja: akár más alkalmakkor is vevő lenne rá a közönség. Hisz a péntek délután meghirdetett mindhárom túrán teljes csoportnyi látogatót vezetett végig Bartha Edit főügyelő, beléptetve a színház láthatatlan arcára kíváncsiakat a varázskapun, azaz a színészbejárón, fel az öltözőkhöz, hátra a kelléktárig, majd vissza a fodrász és ügyelő kuckója közt a színpadig, magyarázva közben, hogy előfüggöny, meg az a rendezői jobb, ha ott megy ki a színész, visszaér az öltözőfolyosóra. És a színpad, azok a bizonyos világot jelentő deszkák: hát kopott is, a használattól elvásott is, meg a színészek számára pozíciókat mutató jelecskékkel dekorált, de mikor felgyúlnak a fények, eltűnik a nézőtér, akkor a fülhallgatókban lejátszott előadásrészletek a valódi szereplés illúzióját keltik – és utolsó meglepetésként a széksorokba közben beosonó színészek vastapsának hajlonghat a látogató. Kiben, ha van már némi fertőzöttség, miként az egyik csoport fiatalban: meghajolva fogadja az ovációt.