Suciu professzor, azt hiszem, jó elvtárs volt. Legalábbis kívülről, feletteseinek mindenképp úgy tűnhetett, nem volt ugyanis olyan, a havi pártgyűléseken felmerült tevékenység, melyet ne Suciu elvtárs hajtott volna végre. A filozófiai tudományok jeles képviselője nem feltétlenül túlbuzgóságból járt élen a feladatok elvállalásának terén, bár akkoriban a példamutatás pártutasításban rögzíttetett, nem is önszántából jelentkezett mindenféle bizottság élére, hanem mert mindig akadt az egyetemisták közt valaki, aki őt javasolja. Az egyetemi pártsejt a tanárok és tanársegédek mellett a pártba önként jelentkező vagy kényszerből taggá váló diákok vegyes társaságából állt, jó nagy létszámmal, hiszen ama havi gyűlésekre az egyetem legnagyobb auláját kellett igénybe venni. A teremben, a prezídiummal szemben, az első sorokban a tanárok foglaltak helyet, mögöttük az elvhű egyetemisták, a legfelső padokban pedig a linkek: akik nem vették komolyan az egész cirkuszt, röhögtek mindenen és tapsoltak lelkesen mindig. Ezek voltak a pártba kényszerítettek, többnyire az évfolyamok jó tanulói, akkoriban ugyanis az volt a jeles diákok jutalma, hogy hivatalból megkapták a piros könyvecskét. Persze, a formaságokat be kellett tartani, a felvételi kérelmet például kitöltve nyújtották a jelölt orra alá kézjegyének ellátása végett, a pártstatútumot fújni kellett, mint az egyszeregyet, de aki nem magolta be, az sem úszta meg: a pártfelvételi vizsga egy újabb aláírásból állt, az alapszabályból feltett kérdések köztes jelenetét nemes egyszerűséggel mellőzték. Talán tapasztalatból...
Suciu elvtárs a pártgyűléseken nem kollégái közt foglalt helyet, felborítva így a kialakult kasztok rendszerét. Suciu elvtárs nem azért ült be a leghátsó sorok valamelyikébe, mert ő ezzel jelezni szándékozott volna bármit is, hanem hogy elejét vegye az állandósult ajánlatoknak. Bármilyen előterjesztés elhangzott ugyanis pártfeladat végrehajtására, valamely szabályszegő diák esetének kivizsgálására, valami piros ünnepre szánt üzenet megfogalmazására, a szükségszerűen alakítandó bizottság élére kért személyi javaslat célpontja volt ő, s az ilyenkor felemelkedő kéz, mely a Suciu elvtárs nevét kimondó szájhoz tartozott, mindig a terem felső részében emelkedett magasra. Suciu elvtárs hiába ült be a kényszeresek közé, mégsem tudott kibújni a párttól elvárt pluszmunka teljesítésének önkéntes vállalása alól.
Suciu elvtárs a népszerűséget maga vívta ki az általa tanított filozófia tantárgy révén. A tanév első óráján, bemutatkozása után, röviden vázolta, mit fog oktatni a két félév alatt: szépen felépített tantervét a görögökkel kezdte, a marxizmus után végre a tizenkettedik kapitulusnál eljutott Nietzschéig, és akkor következett a leghosszabb fejezet, melynek azt a címet adta: Nicolae Ceauşescu elvtárs hozzájárulása az egyetemes filozófia fejlődéséhez. Jó sok alcímmel, hogy a tizenharmadik fejezet kivonatos felsorolása is több helyet foglalt el a vadonatúj nagyméretű füzetben, mint az előző tizenkettő. Hogy miben állhatott az első számú elvtárs hozzájárulása az egyetemes filozófia fejlődéséhez, sohasem tudtam meg, de minden bizonnyal nem volt jelentéktelen a szerepe, hiszen közismert, a világ békéjének élharcosa minden téren kiemelkedőt alkotott, és miért éppen a filozófia maradt volna ki érdeklődési köréből. Innen nézvést már majdnem sajnálom, hogy annyi sok ismeretanyaggal szegényebb maradtam, de közbejött a forradalomnak nevezett romániai hatalomváltás, Iliescu neve akkor már ismert volt a brassói egyetemisták körében, hiszen két évvel korábban, az 1987. november 15-i, első forradalmi kísérletnek álcázott tömegmegmozduláson az ország megmentőjeként beszéltek róla a jól tájékozottak. 1989 decembere után a kommunizmustól való – akkor még azt hittük, végleges – szabadulás eufóriája elsodorta az egyetemi tantárgyak közül a filozófiát, helyettesítve azt a demokrácia alapjai nevezetűvel.
A téli szünet után, január első napjaiban az egyetemisták új életük megszervezésével voltak elfoglalva, megalakítottuk például a Brassói Magyar Diákok Szö­vet­ségét, melynek első (és sok ideig utolsó) ülését az intézmény nagy aulájában tartottuk, a széksorokban összezsúfolt, a falak mentén egymáshoz préselődött társaság legnagyobb gondja az volt, hogyan szavazzunk: kézfelemeléssel vagy másképp, de a másképpre életképes megoldást nem találtunk, a szóbeli igenelés vagy nemelés nem megszámolható, az írásbeli véleménynyilvánítás kiértékelése pedig, még ha egyszavas is csupán, túl hosszadalmas, a kézfelemelés viszont olyannyira a kommunisták gyűléseinek külsőségeit idézte, hogy azt azonmód el is vetettük. Ilyen körülmények között a tanárok sem vették komolyan az előadásokról való hiányzást, jól tudták, ki kell várniuk a kedélyek lecsillapodásának idejét.
Csupán Suciu elvtárs ment oda a folyosón éppen javában vitázó másodéves egyetemistákhoz, mondván, elkezdené tanítani a demokrácia alapjai néven a hogyan továbbot, mely fakultatív tantárgy ugyan, de mily hasznos az új világban. Bejelentését döbbent csend fogadta, afelől ugyanis nem merült fel kétség, hogy a demokrácia az odáig ismeretlen játékszabályait jó lenne elsajátítani, de hogy azt éppen Suciu elvtárstól kelljen, az már a napi politizálásba nem belefolyók számára is sok volt. A csoport hát hátat fordított neki, tudomást sem véve jelenlétéről, végül Suciu elvtárs is elsompolygott, párszor még bement az üres terembe, hogy talán lesz, akinek a demokrácia alapjairól előadást tartson, végül a fakultatív tantárgyból érdektelenség miatt az órarendből kivett tantárgy lett.
A demokráciát meg – vagy bármi is volt az elmúlt huszonöt évben – nem elméletben, de gyakorlatban kezdtük megélni. Megtanulni úgysem lehetett volna.