Gaál Sándor, a cserkészvezér ilyen „fertőző” ember. Így, jelen időben, még akkor is, ha ő már – milyen hirtelen át lehet jutni a másik partra – néhány órája nem lehet közöttünk. Bizonyára ott is irányít, szervez már, akárcsak minket, mindannyiunkat, akik csendes, ám annál meggyőzőbb szavaira hallgattunk, hihetetlen türelemmel és kitartással végzett szervezői munkájába belepillanthattunk.
A Nyárád mentéről indult, régi vágású pedagógusok formájára alakította a természet és annak szeretete, amelynek titkaival soha nem tudott betelni. S melynek kimeríthetetlen gazdagságát akkor sem tagadta meg átadni az őt mindig körülvevő gyermekeknek, amikor még a hétvégi kirándulásra is pionírnyakkendőt kellett kötni. Ott is, akkor is lehetett – és Gaál Sándor tudott is – értéket plántálni a fogékony lélekbe, agyba egyaránt. Aztán változtak az idők. Emlékszem, a kilencvenes években együtt töltött néhány Kárpát-medencei utazásunkon is azt kereste – immár az általa is éledő cserkészmozgalom ember- és közösségformáló légkörében –, hogyan lehet minél teljesebbé építeni a cserkészet kapcsolati hálóját. Amely aztán a felcseperedő nemzedékek szívébe építheti az egységes Kárpát-hazát. Itthon pedig Kommandótól a Vadastetőn át egészen a Hargitáig (s ki tudja, még mi mindenről nem tudunk) az a vágy foglalkoztatta minduntalan, hogy valóságos tábori birodalmakat álmodjon és valósítson meg, ahol az önépítkezés, a közösségi lét legmagasabb iskoláját járták nebulói. Az általa kezdeményezett első hazai cserkészmúzeumról, amely talán egykor az ő nevét viseli, nem is szólva.
Gaál Sándor a szinte észrevétlenül vezető emberek közül való. Akinek hiányával döbbenünk rá igazán, mennyi minden fűződik így vagy úgy nevéhez, de főleg cselekedeteihez. Az idei betlehemi láng fogadásán Ő már nem lehetett jelen. A megújuló fény ígéretében mégis velünk lesz, miközben ő már az égi cserkészcsapat munkáját irányítja.