Az ünnepek ideje alatt elkészülő étkek sora szinte végtelen, határt csak a szakács képzeletvilága szabhat. Mégis tájegységenként, akár településenként is vannak olyan étkek, melyek nem hiányozhatnak az ünnepi asztalról. Ezt vallja Kozma Csilla is, aki az 50-es, 60-as évek néhány jellegzetes ünnepi, kulináris szokásáról beszélt nekünk. Három falut is összehasonlított, Bikfalvát, Pákét és Zágont. Kör­zetenként változnak az év végi szokások, a menüvel együtt – szögezte le.
Töltött tyúk Pákéban
Kozma Csilla nagyszülei Pákéban laktak. A szilvesztert mindig együtt ünnepelte a család, a rokonság. A menü némiképp általános volt. Disznóvágás után az asztalról nem hiányoztak a disznóságok, a töltött káposzta elengedhetetlen volt. Hidegtálakkal kezdődött a lakoma, főként sültekkel. Pákéban a sültek általában disznóhúsból készültek, változatos módon, fűszerezve, de szinte mindig kemencében sütve. Ezek után jött a torta, majd éjfélkor az egész társaság a templomba vonult. Később az új év kezdetét tortaszeléssel tisztelték meg, majd újra előkerültek a húsostálak. Szárnyast enni szigorúan tilos volt szilveszter éjszakáján. Aki ezt megszegte, annak elrepült a szerencséje – tartotta a fáma. Szárnyas pedig bőven volt Pákéban, a környéken sok gabona termett, volt mit feletetni a majorsággal. A jobb házaknál karácsony első ünnepén került szárnyas az asztalra, nem is akárhogyan, hanem töltve. Több helyen evett töltött csirkét, tyúkot, de azt mindenhol úgy megtölötték, hogy még a szárnya hegyébe is jutott töltelék – emlékezett vissza Csilla néni. A tyúktöltelék a báránytöltelékhez hasonlított. Főtt tojást apróztak össze, apróra vágott szalonnát kockáztak közé, kevés hagymát, sok petrezselyemzöldet, csipetnyi sót. Összegyúrták, nyers tojást is belekevertek, hogy összetartsa, jól megborsozták. Volt, ahol a főtt aprólékot is beletették, de ez nem általános. A szárnyast – csirketyúkot, de legjobb, ha egyéves csirkét, mert annak erősebb a bőre, esetleg kacsát – alaposan előkészítették a töltésre. Amint elvágták a nyakát, a vágásba fújtak jó erősen, hogy a még meleg bőr elváljon a hústól. Ha jól fel volt fújva, még a szárnyak hegyén is elvált a bőr a hústól. Aztán a nyakát elkötötték, s a levágott tyúkot úgy hagyták felfújva három-négy órán keresztül. Csak ezután kopasztották meg – avatott be a titkokba Csilla néni. Hátulról bontották fel a tyúkot, kiszedték az aprólékot, majd az egészet belülről szépen megsózták, megborsozták. A tölteléket a tyúk fenekétől kezdték a bőr alá tölteni, ahogy haladtak, addig masszírozták a bőr alatt a tölteléket, míg a szárnyak hegyéig is el nem jutott. A lyukat elvarrták, de nem tették rögtön sülni, egyszer lobogó, forrásban lévő, enyhén sós vízbe dobták. Egyet zubbantottak rajta, ez arra volt jó, hogy nehogy a belsejében valami véres rész maradjon, s ne süljön át. Aztán tepsibe tették, kemencében vagy lerben sütötték pirosra, közben jobbacska fehér borral locsolgatták – így készült a finom pákéi töltött tyúk, esetleg kacsa, elevenítette fel. 
Vadételek Bikfalván
Kozma Csilla lelkészfeleségként került később a kúriák földjére, Bikfalvára. Belá­tása volt minden család életébe, a helyi szokásokba. Megjegyezte: a bikfalviak mindegyikének volt vagyona, legalább 3–4 hold földje. Részibe vállaltak ugyan munkát, kapálást, cséplést, de önállóságukat megőrizték. Sokan iskolázottak voltak, a kúriákban igazi könyvtárakat gyűjtöttek össze. A szilveszteri menü mássága is ehhez a jómódhoz köthető.
Több vadász volt a faluban, Pál Lajos földbirtokos kitűnt közülük. Testvéreivel, Zsigmonddal és Andorral folyamatosan versengtek a vadászatban. Lajos bácsi felesége, Erika sokszor megviccelte őket. Mikor a fivérek vadászni mentek, ő egy másik úton indult, s mire a férfiak hazaértek, már elkészítette a frissen lőtt vadat…
Bikfalván többféleképpen készítették a vadat a szilveszteri asztalra. Friss húsból, főként az aprólékból tokány készült. Egy részét pácolták. Zöldséget, fűszereket főztek össze, kevés sóval – a sok só megedzi a húst –, a levet hagyták kihűlni, ebbe tették bele a húst. Több napon keresztül forgatták, míg elkészítéshez illő nem lett. Kivették a léből, letörölték, borsozták. Sót csak akkor tettek rá, mikor félig már megsült, így puhult a legjobban. A pácolt őzgerincet kemencében sütötték. A tepsi aljára nem túl savanyú káposztát rétegeztek – sarvaltat vagy felvágott savanyú fejes káposztát –, két-három fej piros hagymával, néhány birsalmával együtt. Ez volt az ágya a húsnak. Miközben sült a gerinc, alulról, a zöldségekből jövő gőzök átjárták, puhították. Annyira finom volt, hogy szilveszterkor nem győzték enni – emlékezett vissza Kozma Csilla. Köret volt a tepsiben elkészült káposzta, zöldség, melléje még krumplit tálaltak. Nem pürét, héjában sütötték meg a pityókát, sütéskor szalonnát vagdaltak a tepsibe a krumpli köré – nagyon finom volt.
Vadasnak is sok helyen készítették a vadhúst. A pácléből a főtt zöldségeket kiszedték, átpasszírozták, ebben a szószban főzték készre a szeletelt vadhúst.
Újév napján a kolbászos lencseleves volt kötelező, aztán jöhettek újból a mindenféle húsok.
Egy dolgot tilos volt enni szilveszterkor Bikfalván is: szárnyast, mert az elviszi az új év szerencséjét. A vadak közül pedig a nyulat, mert ez is elugraszthatja a szerencsét – mondta el.
Rakott káposzta Zágonban
Kozma Csilla most Zágonban él, jól emlékszik, a hetvenes évek elején mi került ott az asztalokra szilveszteri mulatságok alkalmával. A menü változatos volt, a töltött káposzta általában nem hiányzott. Viszont sok helyen a töltött káposztát karácsonyra készítették el, így szilveszterre a tejfölös rakott káposzta került sorra. Az edénybe sorra rétegezték a káposztát, kevéske rizst, a fűszerezett őrült húst, majd újból káposztát. Volt, ahol az őrölt húst és a rizst is előre megpárolták, így a kész étel kevésbé volt zsíros. Az őrölt húsba soha nem tettek tojást, ettől szíjassá vált volna. Volt, aki másképp készítette. Például Csoma Gézáéknál a húst kockára vágták, úgy dinsztelték meg. Ugyanúgy előfőzték a rizst, a káposztát is megdinsztelték, majd úgy rétegezték az edénybe az egészet. Viszont így az egész úszott a zsírban, de egyesek épp ezt szerették, ő személyesen nem – osztotta meg ízlését. A rakott  káposztával tejfölt szolgáltak fel, s házi kenyeret, amivel a tejfölös szaftot is jól lehetett mártogatni.
És mit ittak szilveszterkor? – kérdeztük Csilla nénit.
– Italból az volt, amit megvásároltak, főleg a borok tekintetében. Házi pálinka mindenhol került. Háromszék nem bortermő vidék, a bort a kocsmából, üzletből vásárolták, kimérőset vagy üvegeset. Voltak szerencsések, akik az udvaron kisebb-nagyobb lugasban termett szőlőből készítettek bort, ezt nagy becsben tartották, aki jól csinálta, annak finom bora volt – számolt be Csilla néni.
Végül arról kérdeztük, volt-e a szilveszteri asztalon valamiféle különlegesség. Volt, mégpedig a friss dinnye. Nagyapja orosz fogságban tanulta meg, hogyan lehet a dinnyét tartósítani. Frissen oltott mészbe kellett forgatni, jó vastagon. A mész rászáradt, olyan lett a dinnyén, mint a tojás héja. A pincében tartották, szilveszterkor hozták fel. Ráütöttek, a megszáradt mészréteg úgy hullott le, mint a tojáshéj. Belül friss, zamatos volt a dinnye. Nagyapja mindig büszke volt tudományára, pedig megesett, hogy az ütődött, túlérett dinnye nem állt el. De mindig három-négyet vitt le a pincébe, soha nem volt olyan, hogy egy közülük ne legyen finom – osztotta meg a különleges tartósítási módszert Kozma Csilla.