Még három nap, és elköszönünk 2014-től, valahogy így: Ég veled, 2014! Fájó szív nélkül intünk búcsút. Nincs, amiért keseregnünk, hiszen nem kényeztettél el a sportsikerekkel. A sportvilág nagy versenyeiről – világ- és Európa-bajnokságokról – mindössze egy bronzérmet hoztunk haza Incze Kriszta jóvoltából, és két ötödik helyezést mondhatunk magunkénak – Incze Kriszta a junior-világbajnokságról és Mădălina Linguraru az Európa-bajnokságról.
Na persze, nem felejtjük el, hogy Mátéfi Árpádot nevezték ki a női olimpiai birkózóválogatott élére, hogy több birkózónk is e válogatott keret tagja lett... Hogy ott lesznek-e a 2016-os riói olimpiai játékok vetélkedőjén, az a jövő titka, ami biztos, hogy tehetségük adott, a többi tőlük függ, hozzáállásuktól, munkájuktól.
Nem feledkezünk meg a Balkán-bajnokságról sem – mely bár sok esetben nem éri el az országos bajnokságok színvonalát, mert egyes országok a második vagy éppen a harmadik vonalat nevezik a versenyre –, hiszen érmeket hozott: 7 arany-, 3 ezüst-, 4 bronzérmet. Szépen csillognak.
Akárcsak az országos bajnokságoké. A bajnoki címek száma több tucatra tehető, java részük az utánpótlás-korosztály – gyerek és junior – érdeme, maroknyi csak a felnőttek szerezte éremgyűjtemény. Itt megállunk, mert elgondolkoztat a tény: miért torpan meg évről évre a felnőttek sikersorozata? Nem tudjuk – vagy nem akarjuk – biztosítani számukra a folytonosság jó feltételeit? Nem értékeljük kellő hozzáértéssel saját junior sportolóink tehetségét, felkészültségét, tudását? Junioréveik végén könnyen lemondunk róluk az idegenek javára? Miért? A kézdivásárhelyiek A-osztályba jutását kiharcolt játékosok a magasabb szintű magyar bajnokságban folytathatták sportpályafutásukat, csak itthon nem? Szentgyörgyről is többen elmentek a hazai bajnokság mezőnyébe. Miért? Miért engedtük megszűnni a női és férfi kézilabda A-osztályos csapatait? Miért csak egy városunknak van felsőbb osztályú futballcsapata? Mi van a kézdivásárhelyi atlétikával? Kalith Attila bácsi atlétikaiskolájának emléke nem mond semmit a városnak?... És így tovább.
Tény, hogy évek óta nem tettünk eleget vagy csak nagyon keveset tettünk sportmozgalmunk hagyományainak ápolásáért, sportéletünk fellendítéséért! Ez érvényes mind a politikai, mind pedig a sportvezetésre. Meddig nézik tétlenül egymás gyengeségét, tétlenségét?
Merjük remélni, hogy a küszöbön álló új esztendőben megteszik az első lépést a közvélemény elvárásainak irányában?
Tényleg megteszik?... Úgy legyen!
(nagymohai)