Akkor, december végén, fekete karácsony után boldogan, önfeledten, bizakodva pillantottunk az esztendőfordulóra. Pedig a szomszédból alig dobták ki a teraszajtón véletlenül befúródott, vélhetően csupán eltévedt karabélylövedéket, s a szabadság hatvanezer halottasként is emlegetett mámorába  befészkelődött a bizonytalanság. Az akkori hótlanságban, az alig télben tavaszra, rügyre, ébredésre vártunk. Aztán érkezett fekete március, s reánk zúdította az új világ első lavináját. Mások követték.
Eltelt egy negyed század, elmúlt egy harmad élet.
Jobban, örömtelibben, elégedettebben, emberibben élünk? Szült-e rendet a szabadság?
Nem, e decemberi szabadság nem szült rendet. Másképpen élünk, ez vitathatatlan. E másság pedig mindenkinek mást jelent: vannak, kiknek képességük s tudásuk szerint jobb életet, vannak – nem csak a kivégzett diktátor sírjánál nosztalgiázók – kiknek rosszabbat.
A remény, az akkori remény is átalakult, s talán maga a reménykedés is visszafogottabbá, szemérmesebbé vált. Hiszen bebizonyosodott, hogy nemcsak most, e hófuvásos napokban, hanem az elmúlt negyed században folyamatosan hó alatt lélegeztünk. Dermedten olykor, bizakodva legfennebb, hogy nem fagyásra ítélten.
És mégis: ha másként is, de most is ugyanazt szeretnénk, mint huszonöt évvel ezelőtt –élhető, emberi életet. Pályára araszoló egyetemista és diák, munkás és gazda, értelmiségi és vállalkozó egyaránt kiszámítható, tervezhető, gyarapodásra alkalmas jövőt kíván. Biztonságot egyszóval, s vannak, kik méltóságot, tartást is óhajtanak a kenyér mellé. Ám az elmúlt negyed században az is kiderült, ha mindez elmaradt, nem feltétlenül kizárólag az egyénekre terhelhető a felelősség.
Csakhogy újabb, bizonytalan kimenetelű és felelőtlen össztársadalmi kísérletezésre nincs további, könnyedén leírható huszonöt esztendőnk.