A férfi lassan megmozdult, átfagyott tagjait dörzsölgette. Gondolataiban régmúlt karácsonyok emlékei kavarogtak.
A meghitt gyerekkori karácsonyok, amikor a nagy barna mackót vagy a villanyvonatot kapta. A későbbi évek, amikor már felnőttként saját családjával ünnepelt. A kislánya földöntúli boldogsága a játékbaba vagy a bababútor láttán. Istenem, hogy tudott örülni, és mennyire szeretett hozzábújni – gondolta a férfi. Mennyire apás volt.
Már régóta nem várta a karácsonyokat, sőt, egy idő óta egyenesen gyűlölte.
A válása utáni magányos karácsonyokra sem szívesen gondolt. Amióta pedig az utcán tengette életét, gyűlölt minden ünnepet.
Ez a hatodik karácsony, amit hajléktalanként az utcán élt meg, és számára csak az emlékek maradtak.
Megszokta a számkivetettek és megvetettek életét. Először még zavarta egy-egy szánakozó adomány elfogadása, mára azonban a teljes közönyösség és beletörődés vált életszemléletévé.
A telet nem szerette a hideg miatt, a többi évszakok elfogadhatóvá váltak. A lényeg, hogy legyen egy kis ennivaló és néha-néha valami innivaló. Az ital, az jó. Elbódít és segít feledtetni a kilátástalan helyzetet.
Ismét érezte a csontokig hatoló hideget. Felnézett az égre, és úgy gondolta, 10–11 között lehet az idő.
Elhatározta, hogy minden ellenérzését félretéve, elmegy a menhelyre ebédelni. Nem szerette a menhelyet. Nem tudta meghatározni az okát, de nem szerette. A menhelyen jó meleg, néhány ismerős sorstárs barátságos köszöntése és ünnepinek éppen nem nevezhető ebéd fogadta. Az ebédosztó, mikor rákerült a sor, megkérdezte, tegnap este miért nem jött, hiszen sült hús volt és még egy szelet sütemény is. A férfi csak megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Az ebédosztó – mintegy kárpótlásul – két kemény tojást adott a főzelék mellé. A leves meleg és sós volt. Más jót nem igen lehetett elmondani az ételről.
A főzelék íztelen volt, ráadásul nem is szerette. De meg kell enni, mert szüksége van az energiára. A férfi lassan evett és minden falatot jól megrágott.
Nem volt miért sietni. Régóta nem volt miért sietni.
A két tojást a végére hagyta, majd gondolva a holnapra is, csak az egyiket ette meg. A másik kemény tojást egy kétes tisztaságú zsebkendőbe csavarta és a szatyorba rejtette.
Amikor kifelé indult, meglátta a menhely vezetőjét. Nem akart vele találkozni, mert tudta, hogy megint rákezdi, hogy miért az utcán tölti az éjszakát. Szerencséje volt, mert megállították, s ő kihasználva a helyzetet, gyorsan távozott.
Az utcán csoszogva megindult a körút felé. Gondolta, karácsony lévén az emberek talán adakozóbbak. A szokott helyére ment. Igaz, nem a legjobb hely volt, de néha egészen jó kis pénz összejött.
A forgalom hullámzó, de inkább gyér volt. Ennek megfelelően a kocsiból kinyújtott forintok is igen kevés összeget adtak ki. Már sötétedni kezdett, és alig több mint négyszáz forint gyűlt össze. Megvárom, amíg teljesen besötétedik, gondolta a férfi, azután elmegyek. Sok jó már úgysem lesz.
Ahogy csoszogott a kocsik között, látta, hogy a következő autó ablaka leereszkedik és egy kéz az alamizsnát nyújtja. Oda csoszogott, hogy elvegye a pénzt.
A férfi és a sofőrülésen ülő nő tekintete egyszerre találkoztak. Mindketten megkövülve nézték a másikat.
– Apa? – csúszott ki önkéntelenül a nő száján a kérdés.
– Kislányom – dadogta a férfi zavartan.
A lámpa zöldre váltott, de a nő nem indult el. A két ember zavartan megmerevedve nézte egymást.
– Anya, miért nem indulsz már? – csivitelte a hátsó ülésen ülő aranyszőke hajú kisfiú.
– Drágám, valami baj van? – kérgezte a nő mellett ülő férfi is.
A hátsó kocsik előbb bősz dudálásba kezdtek, majd szép sorban kikerülték a zöld lámpánál veszteglő kocsit.
A nő visszarakta a fémpénzt a tárcájába, hosszasan kotorászott benne, majd a férfi kezébe nyomott két papírbankót. Az ismét zöldre váltó lámpánál, visító kerekekkel indítva, vadul elszáguldott az autó.
A férfi a kezében lévő két darab ötezrest nézte, és szeme megtelt könnyel. Először könnyezett, amióta az utcán él.
