A pedagógus folytatja a történetet: – Kezdetben hatvan gyermekkel indult az iskola, aztán számuk háromszáz fölé gyarapodott, mert nemcsak a megyéből, elsősorban a kézdivásárhelyi két gyermekotthonból kerültek ide, hanem Al­csíktól Szatmárig sok helyről. Akkoriban a kastélyépületben tizenöt-húszan voltak egy hálószobában, egy héten egyszer volt meleg víz és fürdés. Ez így működött tíz évig, elég nehézkesen, mert a vakációkban egyesek hazamentek a családhoz, harminc-negyven gyermek visszament Kézdivásárhelyre a gyermekotthonba, ott pedig nevelőhiánnyal küzdöttek. Incze Margit korábbi igazgató akkor kezdeményezte, hogy ne hordozzuk a gyermekeket, így maradtak nálunk szünidőben is. Fábián Vince volt akkor az igazgató, jómagam az aligazgató. 2000-ben a szociális részt átvállalta a gyermekvédelmi igazgatóság és az oktató-nevelői munka maradt a tanfelügyelőségnél.
Felelősség és sok szeretet
– Nagyenyeden végeztem a tanítóképzőt, ezután szülőfalumban, Nagyajtán tanítottam néhány évet, majd megnősültem, akkor kerültem Sepsiszentgyörgyre. Mikor Oltszemre jöttem, gondoltam, maradok egy évet, utána versenyvizsgázom. Harminchét éve ingázom Sepsiszentgyörgyről. Jelenleg a gyermekvédelmi központért felelek, ötvenkét állásunkból csak harminchárom betöltve. Egy csoportban tizenkét gyermeknek kellene lennie, de huszonketten is vannak. Az iskolában kilenc osztály működik szaktanárokkal, gyógypedagógusokkal, logopédus szakemberekkel. Kilencvennégy gyermekünk van, ebből ötvenhat gyermekotthonos, vagyis állami gondozott, akiket ritkán vagy egyáltalán nem látogat a családjuk. A többiek hetente, de leginkább havonta, negyedévente járnak haza.
Kapun belül két intézmény működik, az egyik gyermekotthon, a másik bentlakásos iskola, így délutántól másnap reggelig a nevelők felelőssége, hogy mi történik a gyermekekkel. Akik itt dolgoznak, komolyan veszik ezt a felelősséget, és nemcsak felügye­lik a gyermekeket, hanem az életre nevelik őket, hisz közülük sokan az iskola végeztével úgy hagyják el a központot, hogy saját lábukon kell megállniuk.
– Jó, hogy ez az iskola nem városközpontban van, mert a legtöbb gyermek falusi környezetből jön ide, és itt megtanulhatja a zöldségtermesztést, az állattartást, és ha látja, hogy mennyi munka, amíg a magból ősszel zöldséget szüretelhetünk, vagy azt, hogy megszületik a kismalac, és egy évig kell gondozni, hogy le lehessen vágni, akkor talán jobban értékeli a munkát, és ha visszatér falura, meg tud állni saját lábán. Ha Sepsiszent­györgyre költözik az iskola, nyolc osztály után esetleg egyesek elvégeznek egy szakiskolát, de előbb-utóbb városi tekergő válik belőlük, mert gyermekként nincs alkalmuk megismerni a munkát, nem akarnak dolgozni, és a szülő későn veszi észre, hogy lecsúszott a gyermek.
Úgy tűnik ellenben, hogy az életre nevelés rendszeréből közelebbről kiesik egy láncszem, mert a központnak fel kell számolnia a mellékgazdaságot. A visszaszolgáltatott épületeket és a közel kilenc­hektáros telket  fele-fele arányban megvásárolta a megyei és a sepsibodoki önkormányzat, az új tulajdonosok első lépésben a kastélyt vették birtokba, és kijavították a tetőzetét, a tantermeknek helyet adó épület és a régi, valamint az új bentlakások egyelőre a gyermekvédelmi központ és az iskola használatában maradtak, de nemsokára fel kell számolni az állatállományt. Nekünk megmaradt egy harminckét áras parcella, ahol továbbra is zöldséget szeretnénk termeszteni, de az állattenyésztésnek vége. Volt olyan évünk is, hogy kaptunk hathetes bikaborjakat Svédországból, a gyermekek segítségével begyűjtöttük a szénát, szintén az ő segítségükkel bevittük a csűrbe, megkapta a borjú a szénát vagy a sarjút, és amikor elérte a négyszáz kilót, levágtuk, feldolgoztuk, és bekerült a gyermekek étkeztetésébe. Valamikor ötven disznót tartottunk, jelenleg tizennyolcat nevelünk, ezt is fel kell számolni. A hűtőkamrát megtöltjük, és a rendszerben lévő minden családi típusú gyermekháznak adunk egy disznót.
Itt mindig jó szellem uralkodott. A kollégákkal, különösen Fábián Vince igazgatóval jól együtt tudtam dolgozni, a gyermekektől mindig sok szeretet kaptam. Nem úgy jövök az iskolába, hogy ez a nap soha nem telik el, hanem mindig valamit tervezgetek, kapcsolatokat ápolok, és úgy érzem, a mai napig is tudok tenni a gyermekekért. Próbáljuk a szülőt helyettesíteni, amit természetesen nem lehet teljes egészében, de az ajtóm mindig nyitva áll a gyermekek előtt.
A gyermekek hozzánk nőnek
Az oltszemi központból naponta tizenheten ingáznak a sepsiszentgyörgyi speciális iskolába, amely időközben a két speciális oktatási egység közös pénzügyi központjává vált, tízen tanulnak a Kós Károly Szakközép­iskolában, ketten a Berde Áron Szakközép­iskolában és néhányan a bodoki, málnási és oltszemi általános iskolában. Délutánra mindannyian visszatérnek a közös otthonba, ahol várják a nevelőik, akikkel megoszthatják örömeiket, bánatukat. Dezső Gizella huszonnégy éve dolgozik itt, huszonnégyen tartoz­nak a csoportjába, a legkisebb hatéves, a legnagyobb húsz.
– Szeretik, ha mesélünk gyermekkorunkról, ők pedig beszélnek arról, hogy hiányzik nekik a család, és elmondják, hogy őket eldobták, ők nem kellenek senkinek. A gyermekek hozzánk nőnek, mi pedig úgy fogadunk el mindenkit, amilyen. Ebben a rendszerben az a rossz, hogy innen kikerülnek, és gyakran, aki visszajut a családba, elkallódik.
A gyermekek jövőéért Sütő Jenő adminisztrátor-beszerző is aggódik:
Amikor mennek el, elmondom a szülőnek, hogy milyen a gyermeke, hisz mi jól ismerjük őket. Elmondom, tanulj, dolgozz, légy jó, úgy, mint otthon mondanám. Ügyes gyermekek, amennyire lehet, próbáljuk az életre nevelni őket. De amikor hazakerülnek, nem tudunk tenni értük.
Karácsonyra a gyermekek együtt készültek, majd negyvenegyen, akik nem tartják a kapcsolatot a szülőkkel, Olt­sze­men ünnepeltek a nevelőikkel. Egy kis zenés műsort mutattak be, majd átvették a gyermekvédelmi hivatal ajándékcsomagját és a svédországi támogatók személyre szóló ajándékait. A vacsora után közösen vágták meg a nyolckilós tortát.
Hogyan tovább?
A kérdés nemcsak arra vonatkozik, hogy mi lesz a két intézményt befogadó központ sorsa, hanem arra is, mi történik azokkal a fiatalokkal, akik tanulmányaik végeztével kikerülnek az állami gondozásból. Az előbbire a válasz egyértelmű: amint lesz új telephelye a jelenleg Oltszemen működő intézménynek, oda kell költözniük. Vass Mária, a megyei gyermekjogvédelmi és szociális gondozói igazgatóság vezetője lapunknak elmondta, már megtették az első lépéseket, hogy a nagybányai HHC Ala­pítvánnyal közösen felmérjék a családok megsegítésének lehetőségét annak érdekében, hogy csökkenjen a gyermekelhagyás, illetve minél több gyermek kerüljön vissza a családba, a jövőben pedig Sepsi­szent­györgyön vagy Sepsi­szent­györgyhöz közeli helyen megfelelő komplexum építését tervezik, amelynek létrejöttét a megyei tanács is támogatná.
Fodor István bodoki polgármester érdeklődésünkre azt mondta, turisztikai célra szeretnék használni az oltszemi Mikó-kastélyt, valamint a hozzá tartozó területet, és abban bízik, hogy sikerül uniós forrásokat megpályázniuk a megvalósításhoz.
Lehetséges megoldás
Az oltszemi gyermekotthont elhagyó fiatalok sorsát néhány évvel ezelőtt a Kovács Zoltán vezette Korbán Egyesület vette kézbe.
– A református egyház épületét huszonöt évre kaptuk bérbe, svéd támogatóink, a Sam Hjälp segélyszervezet az alaptól a tetőig mindent teljesen újraépített, és 2011-ben átadtuk a fiataloknak, akik, ha nem sikerült volna Bodokon elindítani ezt a házat, az utcára kerültek volna, és mostanra már valószínűleg valahol kéregetnének, mindenképp  nehéz sorsuk lenne. Hárman a Fenestellánál dolgoznak, hárman itt, a központban, Oltszemen, egy fiatal a Dália kertészetben, egy fiatal az iskolában volt karbantartó, de aztán elment, talán Magyar­országra, két hely pedig jelenleg üres a bodoki házban. Ebben a tanévben végeznek hárman, gondoltam, hogy közülük kipótolnánk. Annak a háznak az a szabálya, hogy munkáját senki saját hibájából ne veszítse el, de ha önhibáján kívül munka nélkül marad, akkor segítünk neki, hogy minél hamarabb elhelyezkedjék – tudjuk meg Kovács Zoltántól.
Az oltszemi gyermekközpont konyháján megkerestük Csüdőr Józsefet, aki hatéves korában került oda a kézdivásárhelyi árvaházból, Oltszemen elvégezte a nyolc osztályt, utána asztalosságot tanult a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában. A huszonhat éves besegítő szakács szereti a munkáját, „itt szeretetet kaptam mindenkitől, nem is tudom, mi lenne velem, ha magamra maradtam volna. Még nem tervezgetek, jó, ahogy van, de soha nem szabad feladni”.
Gábor Albert állatgondozó szintén a Kor­bán-házban lakik, naponta ingázik Bo­dokról Oltszemre. „Kilencéves koromban kerültem ide, kétszer voltam látogatóban életemben szüleimnél, ők nem jönnek. A Kós Károly-iskolában asztalos szakot végeztem, itt a disznókat kell ellátnom és a bikákat. Meg vagyok elégedve, mert ha ez nem lett volna, akkor nem tudom, mi lenne most velem.”
Nem kérdés, hogy jól tette-e Kovács Zoltán, amikor kezdeményezte az iskolából kikerülő állami gondozottak sepsibodoki központjának létrehozását – ami természetesen csak csepp a tengerben, hisz tíznél több fiatalt nem tud fogadni, és számukra is csupán ugródeszka ez a fajta ideig-óráig biztonság –, az ellenben egyelőre tisztázatlan, hogy mi lesz a kiskorú elhagyottakkal, mikor, hol és milyen új otthont biztosítanak számukra, megmarad-e a családias jelleg és az elv, hogy itt életre szól a nevelés.