Amint azt előre láthattuk, darázsfészekbe nyúlt Victor Ponta és csapata, amikor év végén a ’89-es forradalmárokat érintő sürgősségi kormányrendeletet útjára bocsátotta. A „papírral is rendelkező” egykori szabadságharcosok világába rendcsináló szándékkal bemerészkedni ugyanis több, mint hazárdjáték, bármilyen mértékű támogatottsággal is rendelkezzen egy politikus, közéleti szereplő. Köztudott, hogy a több ezer kedvezményezett közül bizony igen sokaknak kétséges a rendszerváltó eseményekben való részvétele, viszont a jelek szerint elegendő az erejük, hogy leállítsák a tisztázó folyamatot. S lám, ez meg is történt, kevesebb, mint két nap alatt.
A Ponta-kabinet ugyanis visszavonulót fújt pár száz egykori forradalmár néhány órás tiltakozása, illetve egy kétórás beszélgetés után, s Liviu Pop megbízott minisztert állították a kamerák elé, hogy közölje, bizony-bizony a sürgősségi rendelet megbocsáthatatlan tévedéseket tartalmaz. Amelyeket ráadásul gyorsan tisztázni akarnak, hogy a 2015-ös kedvezmények, juttatások terén fennakadás ne legyen. Felszínesebb és mélyebb olvasatban a fenti üzenet egyaránt a következőt jelenti: semmi gond, minden marad a régiben, egy keveset csiszolunk a rendszeren, de alapjaiban nem lesz változás, nincs szükség éhségsztrájkra és hasonló vad lépésekre. A tiltakozók azért folytatják, mert az ideális megoldás számukra mégiscsak a rendelet eltörlése lenne.
A forradalmárok népes táborának megnyirbálására nem ez az első kísérlet, legutóbb Emil Boc miniszterelnöksége alatt próbálkoztak, nagyjából hasonló eredménnyel. A történethez hozzátartozik, hogy az igazolványok körüli nagy machinátor, a ’89-es rendszerváltásért állítólag ujját törő Bebe Ivanovici egykori parlamenti képviselő legalább kissé megizzadt a folyamat során, ám annak ellenére, hogy sikerült a csalásokat rábizonyítani (és nem kizárólagosan csak rá), sem őt, sem mást nem vontak felelősségre a 90-es évekbeli „forradalmárgyártásért”. Pedig ennek egyik legszomorúbb hozadéka, hogy az állam olyanoknak fizetett komoly kártérítéseket, adott földeket, adómentességet, akik vélhetően egyszerű követői voltak az eseményeknek, illetve talán párszor utcára vonultak kiabálni, azokról nem is beszélve, akik pontosan bőrüket mentendő váltak egyik napról a másikra az előző rendszer szorgos kiszolgálóiból a demokrácia bősz követelőivé. Mindeközben mások, akik valóban ott voltak a „gáton”, éppen a felsoroltak miatt meg sem próbálták forradalmári státusukat elismertetni.
A Ponta-kormány szándéka önmagában akár üdvözölendő is lenne, leszámítva talán azt az apróságot, hogy igencsak kései siratónak tekinthető, hogy huszonöt évvel az események után, illetve úgy bő húsz évvel a forradalmárigazolványok, bizonylatok dömpingszerű kibocsátását követően szeretnének rendet teremteni e téren. Kérdés, érdemes-e még ennyi idő után foglalkozni az egész üggyel, vagy egyszerűen el kell könyvelni a rendszerváltás utáni mocskok egyikeként. Némileg macerás ugyanis most kérni valakitől, hogy bizonyítsa: meghatározó szerepe volt a forradalmi eseményekben. Másrészt, ha már a kormányfőnk olyannyira takarítani akar, talán a saját háza táján kellene kezdenie, a már említett Bebe Ivanovici ugyanis pont szociáldemokrata berkekben nőtte ki magát.
És végül, hadd tegyük fel a kérdést: a kormánypalota előtt oly vehemensen tiltakozók mindannyian „meghatározó” szerepet töltöttek-e be a ’89-es eseményekben, vagy netán más okok vitték őket utcára? Kényelmetlen lehet ugyanis, ha 25 év után derül ki valakiről, hogy bizony csak papíron harcolt, de ott igen hősiesen. Tisztelet a kivételnek.
