Nekifogott a tervrajzoknak. De akárhogy igyekezett, mindegyik hasonlított valamilyen autóra. Végre a hetvenhetedik rajza úgy sikerült, hogy ilyen autót nem látott még senki sem.
Megmutatta Katikának.
– Miért van halfarka? – kérdezte Katika.
– Hogy a vízen is tudjon járni.
– És miért van madárszárnya?
– Hogy a levegőben is tudjon repülni. A levegőben kitárja a szárnyát, és mikor földet ér, összecsukja.
– És a földön hogy jár?
– Kerekekkel. És hogy össze ne ütközzön, beszélő dudát is fedeztem fel neki, hogy figyelmeztesse a sofőrt, ha ki kell kerülni egy másik autót.
– És mi történik, ha hosszú útra indul?
– Először kerekeken megy, aztán haluszonnyal a tengeren, aztán kitárja a szárnyait, és felszáll a levegőbe.
– De hova tesszük az ennivalót? – aggódott Katika.
– Nem kell ennivalót vinni! – húzta ki magát Kobak. – Ez olyan autó, hogy az ember csak azt mondja a dudának: „Éhes vagyok!” – és a motorból már ki is nőtt egy almafa. Mikor aztán jóllakott az ember, elszárad.
– És ha megszomjazunk?
– Felhő alá tartjuk a poharat, és az antennával futózáport kavarunk.
– És ha elálmosodunk?
– Akkor önműködőre állítjuk a kormányt, hátraeresztjük a széket, és alszunk.
– És mikor fogjuk megtanulni a leckét?
– Álmunkban. Mert az autómba tanítógépet is terveztem, és amíg alszunk, minden leckét megtanít.
– És ha elkésünk az iskolából?
– Nem késünk el, mert vekkert is terveztem bele, és csenget reggel fél hétkor.
– És hogy fogunk megfürödni?
– Kiállunk a madárszárnyra, és az eső alá robogunk.
– És hogy fogunk megtörülközni?
– A nap alá robogunk, és addig körözünk alatta, míg megszáradunk.
– De ki fog köszönni nekünk?
– Hazamegyünk, köszönünk Mamának, úgy megyünk iskolába.