Napokkal a véres párizsi merényletek és a békemenet után katonai szakértők és szociológusok vitatkoznak az egyik tévéadón arról, hogy mi várható a következő időszakban.
A volt titkosszolgálati tiszt kifejti, hogy egyetlen út van, a megelőzés, de ehhez be kell épülni a sejtekbe az al-Kaida és az Iszlám Állam, a kisebb-nagyobb terrorszervezetek döntéshozó testületeibe. Az amerikaiak túlságosan bíztak a műholdas megfigyelésben, de ez nem vezet eredményre, a beépített ügynököket – e hagyományos módszerrel jelenleg csak a Moszad kísérletezik – nem pótolja semmi.
Egy szociológus elmondja, hogy az ötmilliós franciaországi muszlim közösségből – a gyarmati múlt és az algériai ábránd következményeként egyre csak nő a volt gyarmatokról Franciaországba letelepedők száma – mintegy kétezer-kétezerötszáz fiatalember gyanúsítható, közülük sokan megjárták már Közel-Keletet, a kiképzőtáborokat, harcoltak is, megejtette őket az iszlám terrorszervezetek halálkultusza. Mivel ennyi embert párhuzamosan, egyszerre nem lehet megfigyelni, a döntéshozó testületekbe kell beépülni, csakhogy ez nehéz, szinte megoldhatatlan feladat. És láthatólag legújabban változott a terrorszervezetek stratégiája is, most nem precízen kidolgozott, több száz ember összehangolt munkáját követelő akciókra számíthatunk – mint 2001-ben New Yorkban az ikertornyok elleni merényletnél –, hanem kisebb, spontán akciókra, és bármikor „ébreszthetik” az alvó terroristákat.
Újra, mint az elmúlt napokban, eljutunk a sajátos francia helyzetig: sikeresnek mondató-e a francia állam „integrációs” politikája, hiszen itt is, akárcsak a 2005-ös londoni metrórobbantásoknál, harmadik generációs fiatalok radikalizálódnak, francia állampolgárok fordulnak „hazájuk” ellen egy feltartóztathatatlanul terjengő ideológia, a dzsihád nevében. S a Párizs, a Lyon, a Marseille melletti külvárosok, a gettók úgyszólván termelik az „utánpótlást”: ezek a harmadik-negyedik generációs fiatalok magukra maradtak, beilleszkedniük lehetetlen, munkájuk nincs, s csak idő kérdése, hogy a mecsetekben mikor találkoznak egy gyújtó hangú prédikátorral.
A következtetés elkerülhetetlen, új integrációs politikára és szociálpolitikára van szükség, ezt hanyagolták el az elmúlt évtizedekben. A terrorizmus elleni küzdelem ugyanis elsődlegesen titkosszolgálati feladat, de ez nem csökkenti az állam, a nevelés, az átgondolt szociálpolitika felelősségét.
Túl sok a kérdőjel, közben szélesednek és mélyülnek a rettegés és a gyanakvás eszelős, halálos körei, gomolyognak a ködképek a mély sebet kapott nyugat-európai kedély láthatárán.
