Józanul a Je suis Charlie megnyilvánulásokról: sok a képmutatás a médiában és főleg a politikai osztályban. Egyesek azt írták, hogy ez egyfajta jegesvödör-kihívás (Ice Bucket Challenge) volt, jó, hogy az emberek megmozdultak, hogy Franciaországban több tízmillióan gyűltek össze a terrorizmus ellen tüntetni. A tragikus esemény sokakat egyesített, dacot váltott ki, emberi láncot hozott létre, mely megfogta a világot, és mindnyájunk által átérzett óriási szellemi erőt teremtett.
Oscar Rickett jelen volt a tömegben, távol azoktól a politikai vezetőktől, akik személyes okokból vettek részt a tüntetésen és szabadságszeretetükről hadováltak, holott sohasem tanúsítottak ilyenfajta érzelmeket. A felvonuló embereket nem a médiában vagy a politikában tetten érhető képmutatás vezérelte, hanem a legtisztább értelemben vett szabadságért, egyenlőségért és testvériségért meneteltek. Egyikük kezében táblát tartott a következő felirattal: „Menetelek, de tudatában vagyok a helyzet képmutató-voltának.”
Daniel Wickhman a Twitteren felsorolta, kik azok a szabad sajtót védelmező hősök, akik részt vettek a párizsi szolidaritási tüntetésen:
1. Abdullah király Jordániából, ahol tavaly 15 év kényszermunkára ítéltek egy palesztin újságírót.
2. Davutoglu miniszterelnök Törökországból, ahol több újságírót zárnak börtönbe, mint bárhol máshol a világon.
3. Netanjahu miniszterelnök Izraelből, mely ország hadserege tavaly hét újságírót gyilkolt meg Gázában.
4. Sukri külügyminiszter Egyiptomból, ahol csaknem 500 napig tartottak őrizetben egy újságírót.
5. Lavrov külügyminiszter Oroszországból, ahol tavaly börtönbe csukattak egy újságírót „a kormány egyik tisztviselőjének megsértéséért”.
6. Lamamra külügyminiszter Algériából, ahol Abdesszami Abdelhai újságírót 15 hónapig tartották őrizetben vád nélkül.
7. Dzsoma miniszterelnök Tunéziából, ahol a „hadsereg rágalmazásáért” három évre börtönbe zártak egy bloggert, Jasszine Adzsant.
8. A bolgár és a görög miniszterelnökök, akiknek korábban voltak újságírókkal szembeni erőszakos fellépéseik.
9. Az Amerikai Egyesült Államok főügyésze. Miközben a fergusoni rendőrség nemrég őrizetbe vette és bántalmazta a Washington Post újságíróit.
10. A NATO főtitkára, akit még nem vontak felelősségre 16 szerb újságíró tudatos bombázásáért és meggyilkolásáért 1999-ben.
Daniel listája további tíz példát tartalmaz olyan, a párizsi menetelésen részt vevő politikusokra, akik a szólásszabadságot korlátozva újságírókat üldöztek.
Miért tartom képmutatónak a sajtót?
Mert többet beszélt a merénylet áldozatairól, mint Ahmetről, a vallásával és kultúrájával ironizáló Charlie Hebdo védelmezése közben életét áldozó muzulmán rendőrről. Mert egyáltalán nem beszélt a Pesavar régióban december 15-én elkövetett merényletről, ahol legalább 132 gyermeket mészároltak le a tálibok a pakisztáni iskolák ellen elkövetett több mint ezer támadás legvéresebbike során. James Foley és Steven Sotloff újságíróról, valamint a humanitárius támogatások területén dolgozó további három kollégájukról, akiket az Iszlám Állam dzsihadistái lefejeztek, majd az interneten közzétették kivégzésüket. A Youtube-on megjelent felvételek megrázóak. Vajon akkor miért nem mozdult meg az egész média, miért nem fektettek ugyanennyi energiát műsorokba és cikkekbe?
Miközben továbbra is özönlöttek az elemzések a párizsi tragédiáról, egy nigériai városban a Boko Haram dzsihadista csoportosulás agymosásán átesett tízéves kislány levegőbe röpítette magát a tömegben: húsz ember meghalt és sokan megsebesültek. Január 8-án, egy nappal a párizsi merénylet után a Boko Haram megtámadta a nigériai Baga várost, egyesek elmondása szerint kétezer civilt mészárolva le. A nigériai kormány január 12-én azt állította, a merényletben csak 150 személy vesztette életét, hogy aztán az Amnesty International január 15-én közzétett műholdfelvételei azt mutassák, sokkal nagyobb az áldozatok száma. Ezek a dolgok miért nem hoznak létre ugyanolyan energiákat, mint a párizsi események? A médiában és a politikában tapasztalható közömbösség és képmutatás miatt azt kockáztatjuk, hogy az ilyenfajta események a világon bárhol megismétlődhetnek.
A terrorizmus globális gond, és ekként kell kezelni, ám ehhez valóban ismerni kell gyökereit, ami csak akkor lehetséges, ha ugyanúgy „népszerűsítik”, mint a párizsi eseményeket. A Párizsban történteknek vannak elágazásai Szíriában. Ezeket a „gondokat” kezelni kell Nyugaton, de ott is, ahonnan származnak, akár az al-Kaidáról, a Boko Haramról vagy az ISIS-ről beszélünk. Nem a globális média által kezdeményezett kereszténység vs. iszlamizmus álvitáról van szó. Az ilyenfajta megközelítés csak további olajat önt a tűzre.
Ezért fontos a média, és ezért számítanak a politikai vezetők, mert az effajta gondokat megelőző lépések tőlük érkezhetnek: a média a közbeszéden, a vitákon és az ilyen „esetek” „részletes” bemutatásán keresztül, a többiek pedig a terrorizmus visszaszorítását vagy a bevándorlók társadalmi beillesztését célzó lépések révén.
A tragikus franciaországi esemény felszínre hozta a tragédia feldolgozásának képmutató módját: a média biztosította magának a megfelelő nézettséget, a politikai vezetőknek pedig újabb alkalmuk volt Merkel & Co.-hoz „törleszkedni”, mi pedig lecserélhettük Facebookos profilképünket a „Je suis Charlie”-ra. A dolgok közben visszatérnek normális kerékvágásukba, mi pedig egy újabb tragédiára várunk, hogy kifejezhessük szolidaritásunkat és támogatásunkat a jövendőbeli áldozatok iránt.
Graţian Mihăilescu
(Adevărul.ro/Főtér.ro)
