Az idei Háromszék Kultúrájáért Díjat a kézdivásárhelyi művész házaspár: Kosztándi Jenő és Kosztándi Katalin veheti át. A szervezők arra a megtisztelő feladatra kértek, hogy én mondjam a díjazottak laudációját. Ami személyi érintettségem okán nem könnyű feladat.
Érintett vagyok, mert Katica néni és Jenő bácsi tanáraim voltak a kézdivásárhelyi rajziskolában. Ők „fertőztek meg” művészettel, az ő irányításuk és példájuk hatására döntöttem a művészeti pálya mellett. Később is irányítóim, mentoraim voltak a kiváló Vetró házaspárral egyetemben.
Egykori tanáraimat laudálni nehéz feladat azért is, mert hogyan tudhatnék én pár perc alatt dicsérni két olyan embert, akiknek nemcsak a hivatásomat, de talán a világnézetemet is köszönhetem? Hogyan lehet belesűríteni egy laudációba azt a sok törődést, amit rám pazaroltak, azt a sokszínű tudást, amit nekem átadtak?
Én őket mindenekelőtt pedagógusként látom, mert így jelentek meg az életem képernyőjén akkor, amikor a legfogékonyabb az ember: gyermekkorban.
1972-ben kerültem a frissen alapított kézdivásárhelyi rajziskolába, egy igazi boszorkánykonyhába, ahol a színek, formák, vonalak világa elvarázsolt, és velük egy életre szóló barátságot köthettem.
Ennyi év távlatából világosan látom, hogy ennek az életre szóló barátságnak egyetlen fontos komponense van: a tanár. Az a tanár, aki logikusan, következetesen, módszeresen magyaráz, de mondandóját mindig humorral és kreativitással fűszerezi.
És az az oktató, aki a tananyagot maga is gyakorolja: mi, kisdiákok az órákon átadott tudást rögtön láttuk testet ölteni a Jenő bácsi vásznain és a Katica néni akvarellpapírjain, szénrajzain.
Én, ha a szívemet kibeszélem, sem tudom elmondani, hogy mit jelentett nekünk ez! Mennyire fontos volt, hogy a színek lélektani hatását vagy a kompozíciós erővonalakat, egyszóval az órán tanítottakat rögtön viszontláttuk a múzeum kiállítótermeiben vagy tanáraink műtermében a festőállványon.
És mennyire fontos volt számunkra, hogy a technikai tudás mellett módszeresen kaptuk az elméleti felkészülést is esztétikából, művészettörténetből, de pszichológiából is. És mindezt igen magas szinten, nagyon korszerűen átadva.
A sors úgy hozta, hogy nekem sikerült képzőművésszé lennem. Ennyi év távlatából is elmondhatom, hogy az egyetemen sem kaptunk különb, jobb képzést, mint akkor, a hetvenes évek elején a kézdivásárhelyi kantai gimnázium harmadik emeletén a rajzteremben!
Ma sem tudom megmagyarázni magamnak, honnan volt a Kosztándi házaspárnak annyi energiája, lelkiereje, hogy tudását olyan önzetlenül adja át tanítványainak, és műveikben, alkotásaikban is maradjon elégséges töltet. (A vizuális nyelv a kommunikáció egyik formája: ha elmesélek egy képet, egy rajzot, egy szobrot, nem biztos, hogy meg is tudom alkotni! Ezért nagyon kevés azon jó művészek száma, akik jó pedagógusok is. A nagy művész és a legendásan jó művésztanár nagyon ritka.)
Tudtuk, láttuk gyerekszemmel, hogy a művészetből nálunk megélni nem lehet. Muszáj tanárkodni, kirakatot rendezni, önképzőkört vezetni vagy múzeumban dolgozni, és „mellette” lehet alkotni. Sokszor a munkanap, az órák után már alig marad az embernek ereje. Hogy még egy fárasztó nap után alkotni is? Hogyan bírták művésztanáraink ezt a nagy munkát: a maximumot nyújtani órákon is és a műteremben is?
Én sok év távlatából kezdem sejteni a választ: volt bennük szeretet! Szeretet diákjaik és az emberek iránt. És volt szeretetből táplálkozó elhivatottság a művész szakma iránt.
A mondanivaló kikívánkozott. Az igazi művész a kor pulzusán tartja a kezét. Nemcsak szépet kell modani, hanem az igazat, a valódit is.
„Aki alkot, visszafelé nem tud nézni. / S ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / Míg felzárkózik mögé a világ.” (Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában)
Az önképzőkörök, szakórák sokszor este későn végződtek, és nekünk, kisdiákoknak valahogy nem akaródzott hazamenni! Nemegyszer volt olyan, hogy Jenő bácsit, Katica nénit hazakísértük, mert volt erejük, kedvük az utcán menve, bandukolva is tanítani: tőlük tudjuk, hogy miért lehet szép a málladozó vakolat a házfalakon, a ködbe vesző zúzmarás fasor, egy autóbuszra váró ember sziluettje, Giacometti szobrai, Mattis-Teutsch János Lélekvirágai, az udvarterekből kiszűrődő est fényei...
Tanáraink ontották a tudást, a jókedvet. A korrektúrákat anekdotákkal, adomákkal fűszerezték, ma is emlékszem a legendás Miklóssy Gáborhoz fűződő történetekre, amelyeket Jenő bácsi nemcsak jól adott elő, hanem szellemesen alkalmazott is rajtunk, tanítványain.
És akkor méltatlanul hagyom a végére a Kosztándi házaspár képzőművészeti életművét, amely most kezdi megkapni az őt megillető előkelő helyet az erdélyi képzőművészetben.
Most kezdenek szerveződni azok az összegző kiállítások és a kísérő katalógusok, amelyek feltérképezik az elmúlt 70–80 év erdélyi művészetét. És kedves tanáraim ott vannak műveikkel az őket megillető előkelő helyen.
A gyermekkori elfogultságomat félretéve, a kortárs művészettörténész nagyítóján át is látszik, hogy a Kosztándi házaspár művészete nemcsak háromszéki, erdélyi, hanem európai mércével is mérhető, mert mélyen gyökerező, hiteles mondanivalójú és emberközpontú!
Kovászna Megye Tanácsa nevében nagy tisztelettel és szeretettel átadjuk Kosztándi Katalinnak és Kosztándi Jenőnek a Háromszék Kultúrájáért Díjat!
Kívánunk erőt, egészséget, soha ki nem fogyó ihletet és alkotókedvet, hogy még sokszor örvendeztessenek meg bennünket mély emberszeretetből fakadó művészetükkel.
Vargha Mihály,
a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója
