Amikor Szabó Sámuel 1849. március 31-én Kézdi­vásárhelyre érkezik, fiatal tüzéroktatóként tizedesi rangot visel, de április 16-án már tűzmester, így fizetése is nagyobb. Erre nem is panaszkodik, mert zsoldja napjára 38 kr. ezüstpénz, melyből, ahogy ő írja, egy vitéz úri módon megél. Szabó május 22-ei levelét idézem: „reggel kávézom egy péknél, ki éppen az iskola mellett lakik, újdonsült kiflivel, kaláccsal 18–21 váltó krért; délben eszem 4–5 félét egy vendéglőben 30 krért; estve a mit tetszik, kivéve a húst, mert amikor azt eszem, nem tudok tisztességesen alunni. Ebből látható, hogy olcsóbban és jobban élni nem lehet egész Erdélyben, mint Kézdi-Vásárhelyt”. Mindezek mellett a „katonai Növeldében kényelmes külön szobában lakom”. Az említett tüzér, aki 1849. június elsejétől tüzérhadnagy és ütegparancsnok, arról ír, hogy a június végi orosz betörés idején, amikor Háromszéken csaták dúlnak, és ő ütegével a kijelölt célpontok felé halad, már az étkezés és a szállás sem „békeidős”, de hangulata még mindig a bizakodó katonáé. A június 29-én írt levelében olvashatjuk: „Csakugyan pompás egy élet ez a tábori; nem tudják felfogni azok, kik benne nem részesülnek. Eszik az ember, mikor van mit; pl. 19-től fogva ma ettem először főtt ételt, de csak oly vig kedélyben vagyok, mintha azóta pástétommal éltem volna”. Ugyanő büszkén írja, hogy „Nem tudom mikép, G[ábor] Á[ron] szeretetét nagy mértékben megnyertem. Segédjének akart választani, a mit el is fogadtam volna, de az irodai életet borzasztólag unom, s azért megkértem, hogy hagyjon meg századomnál, a mit meg is tett”.
Gábor Áron olyan felelősséget érző katonatiszt, kinek gondja van katonáira, munkásaira, felügyel azok egészségére is. Biztosítani kívánja a megfelelő tisztálkodást, fürdést és egészségügyi ellátást. 1849. június 7-én Smatla Gyula kézdivásárhelyi főorvosnak írja, hogy a betegségek megelőzésére szükséges a tüzérség és a gyári személyzet gyakori orvosi vizsgálata. Gábor Áron tüzérőrnagy stílusa tisztelettudó, de határozott és katonás: „Fölhívom tisztelettel a főorvos urat és kötelességévé teszem – miszerént hetenként kétszer az-az szerdán és szombaton d. u. 1 orakor mind a tüzérséget, úgy a gyáristákat egy orvos által megvizsgáltatni szíveskedjen”. Hely hiányában nem térünk ki a sepsiszentgyörgyi hadikórház, a háromszéki orvosi és élelmiszer-ellátás bemutatására, erről az érdeklődők bővebben olvashatnak a Határvidék (2006) II. kiadványában. Gábor Áron parancsba adja a háromszéki katonai főorvosnak, hogy legyen gondja a tüzérek egészségi állapota rendszeres vizsgálatára, és egyúttal elrendeli a tüzérek kötelező heti, szerdai fürdését.

Népviselet mint egyenruha
Az első háromszéki tüzérek székely népviseletbe öltözve harcoltak. 1848. október végén, november első felében nemcsak a hirtelen felállított háromszéki székely hadsereg felfegyverzését, kiképzését rendelik el, de megszabják öltözetüket is. Az egyenruha előkészítése költséges, de szükség van arra, hogy a csatában a katonák megismerjék egymást, ezért fontosnak tartják már az önvédelem szervezése idején szabályozni a katonaviseletet. A Központi Kormány vezetői, Berde Mózes és Nagy Imre 1848. október 25-én keltezett rendeletükben katonai egyenruhának nyilvánítják a helyi székely népviseletet. A rendeletben olvasható, hogy a ruhát testhez állónak kell szabni, hogy népünk megjelenésében is csinos, imponáló legyen, „ne csak tetteiben, de alakjában is”. A háromszékiek egyenruhája: „vörös zsinóros csizmából, vörös zsinóros fehér harisnyából, térdig érő szürke zekéből, fekete kalapból” áll. Sokan még a szabadságharc végén is ezt viselik, mert, ahogy Nagy Sándor írja, egyenruhával „még a végső időkben se voltunk” ellátva.
Barcy Zoltán viselettörténeti dolgozatában leírja, hogy a székely katonaság, míg tartott a  raktárkészlet, kapott régi határőr egyenruhát, később, ahogy egy szemtanú is emlékszik, „a jó székely fiúk otthoni pompájukban parádéztak. Szűrnadrág, bocskor, némelyiknél bakancs, bokáig érő condra; vállukon keresztül patrontáska; borjú helyett fehér vászontarisznya a hátukon (…)”. Voltak olyan zászlóaljak, amelyeknek jutott atilla, sőt némelyeknek csákó. A leggyorsabban tönkremenő nadrág helyett „fehér abaposztó nadrágban, ún. harisnyában és bakancs helyett csizmában” jártak. Nagyszámú székely katona, köztük a csíkiak, csákó helyett a „vidékükön szokásos kalapot” viseli.

A következetes, határozott tüzértiszt
Egyed Ákos Gábor Áronról írja, hogy spártai jellem volt, aki „tetteiért nem várt jutalmat, s kemény szavakkal rótta meg azokat, akik a »A jelen vészes körülményei közt« úton-útfélen érdemeiket hirdetik, s azokért jutalmakat igényelnek”. A székely tüzérség megszervezőjeként nemcsak a kiképzéseken vesz részt, de a csatatereken is vezényli a székely tüzérséget. Egyik tüzére találóan írja, hogy a tábor lelke, Gábor Áron nélkül „mondhatni semmit sem érünk. Ő a legnépszerűbb értelmes ember, ki képes lelket önteni a katonaságba.” Életmódjáról Orbán Balázs csodálattal állapítja meg, hogy „valódi spártai”. Mértékletes és józan életű, mindenki által nagyra becsült tüzérparancsnok, „soha többet nem evett, mint amennyivel az egyszerű földész élni szokott, szeszes italokat sohasem ivott, legfeljebb meleg nyári napokon enyhitőül kevés sört, s azt sem itta soha más edényből, mint egyszerű cserépkancsóból”.
Gábor Áron 1848 őszén rátalál önmagára, ráébred hivatására, a Nagy Sándor által ábrázolt, korábban magányos, zárkózott ember helyett megjelenik egy határozott, következetes személyiség, katona, aki tudja, mi a dolga. A vállalt feladatok teljesítésében nem kíméli magát. 1848 őszétől nemcsak ágyúöntést szervező, irányító mester, hanem tüzérparancsnok, a hadiipar szervezője, olyan katonatiszt, aki alárendeltjeivel megnyerő és szelíd modorú. A „kötelesség teljesítésében követelően szigorú”, olyan, aki, ha a szabadságért folyó küzdelemben, a feladatok teljesítésébe felületességet észlel, „könnyen haragra” lobban. Akit kötelességmulasztáson talál, azt megpirongatja. Egy alkalommal, amikor egy mulasztáson kapott katona visszafelesel, mondván, ő tudja, mi a tennivalója, mivel hosszú ideig katonaként szolgálta a császárt, Gábor Áron dühbe gurul és alaposan megkardlapozza, mondván, a császárt „nem szolgáltad, csaltad”, de „most a hazádat akarod megcsalni, ezt már nem engedem”. Keménységét, határozott fellépését alárendeltjei mindig eltűrik, mert tudják, hogy mindezt a közért teszi. Mivel következetesen igazságos és nem részrehajló ember volt, „senki ellene zúgolódni nem mert. A csatában rettenthetetlen bátorsággal bírt, mindig ott volt, hol a legnagyobb vész mutatkozott.”
Egyik önkéntes tüzére, László Zsigmond visszaemlékezésében Gábor Áront mint kemény és hajthatatlan katonatisztet ábrázolja, olyant, aki példamutató munkájával elnyeri tüzérei bizalmát. Az engedetlen, elégedetlen „tüzérrel kurtán bánt” el. Egy alkalommal, amikor az ellenség elől egy tiszt (kapitány) visszahúzódik, gondolkodás nélkül, „mellének pisztolyt szegezve” téríti meg. Egy másik alkalommal „harmad magával 2–300 szaladó lándzsást kardlapozva hajtott vissza” a táborba. Mindezektől „eltekintve, az ő tüzérei többnyire mind deákok s önkénytesek lévén, mindenüvé követték volna vezérüket, életüket is adták volna érette”. László Zsigmond megemlíti, hogy megfutamodásra csak ritkán kerül sor, a székelyek mindig bátran harcolnak, ha Gábor Áron a közelükben van, bálványozzák. Gábor Áron mint tüzérparancsnok, ott a csatatereken, az ágyúkat gyakran személyesen állítja fel a szorosok stratégiai pontjain, még a moldvai hírszerzésre, az orosz csapatmozgások megfigyelésére is ő vállalkozik. És ő is a legalkalmasabb, mert a korábbi években gyakran járt Moldvában mint asztalos, így annak álcázva szabadabban járhat, ugyanakkor, ahogy Turóczi Mózes is írja, románul is jól tud.

(folytatjuk)