– Nem volt ijesztő tudni, hogy az elmúlt esztendőkben több hasonló próbálkozás is kudarccal végződött?
– Mielőtt belevágtam, többször megfontoltam, s úgy véltem, odafigyeléssel Baróton is életképes lesz egy ilyen vállalkozás. A helyiséget próbáltam úgy kialakítani, hogy korszerű, de diszkrét is legyen, azaz ne csak a fiatalok, de a meghittségre vágyó felnőttek, házastársak, vagy akár az idősebbek is családias­nak érezzék, s ne ódzkodjanak betérni. Szintén fontosnak tartottam, hogy friss, szemnek-szájnak tetszetős alapanyagokból dolgozzunk. Hogy a legjobbal szolgálhassunk, hetente megjárom Brassót és a helyi piacot is, s csak olyant vásárolok, amit otthon én magam is az asztalra tennék. Lehet, hogy egy kicsit drágábban jövök ki, mintha az utamba kerülő első bevásárlóközpontból szerezném be a zöldségeket és rátétnek valót, de ha célom az, hogy az először betérők még visszajöjjenek, adnom kell a minőségre. Abban bíztam, ezt a fajta igényességet és jó szándékot megérzik a vendégek is, s kitartanak mellettünk.
– Kiknek soraiból kerül ki a Milánó törzsközönsége?
– Hét közben leginkább a barótiak jönnek be egyet gyorsan falni, sört vagy pohár bort meginni, hétvégén pedig környékbeliekkel van tele. Pénteken és szombat este, amikor kisebb, a régi házibulikhoz hasonló mulatságot rendezünk, öt-tíz embert ismerek – a többiek a köz­ségekből jönnek be. Ezt a kört szeretnénk bővíteni. Abban bízom, sikerül megszólítanunk azt a középréteget, amely megengedheti, hogy néhanapján ne csak otthon étkezzen. Egy-egy névnapot, születésnapot és házassági évfordulót nem muszáj otthon tartani, hanem ünnepélyesebb keretet is lehet neki adni. Nem kell nagy felhajtást szervezni s vagyont költeni rá: két pizza és egy üveg sör vagy pohár bor is éppen elegendő, hogy emlékezetesebbé tegyük az eseményt – borravalóval együtt is kijön ötven lejből. Hasonlóképp a törzsközönség bővítését célozzuk a nemsokára esedékes disznótoros vacsorával, majd a Bálint-napi mulatsággal is. Ha ilyen alkalommal eljönnek azok, akik eddig nem tették, s majd elégedetten távoznak, nő az esélye, hogy vendégeink lesznek máskor, „eseménytelenül”, csak a hétköznapok megtörése végett is.
– A helyi vállalkozóktól sokszor hallani, nehéz megfelelő alkalmazottat találni. Önnek milyen a tapasztalata?
– Tény, hogy nehéz szakképzett munkatársakat találni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy most is szakácsot és felszolgálót keresünk. Hirdetéseinkre zömében olyan fiatalok jelentkeznek, akik két-három hónapnál tovább nem maradnak. Többen elmentek külföldre – nem tudják még, hogy ott sincs kolbászból a kerítés –, mások pedig nagyobb fizetést szeretnének, mint amit megadhatunk. Úgy néz ki, több időre van szükség, amíg megtaláljuk őket, de tudom, záros határidőn belül megfelelően elhivatott személyzettel fogunk dolgozni.
– Mennyire számít üzletnek a pizzázó?
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem működünk nyereségesen. Igaz, nem annyira, mint számítottam, amikor belevágtam – ott az ingatlan bére, az alkalmazottak fizetése és azok járulékai vagy éppen a meghívott lemezlovasok és együttesek tiszteletdíja, s akkor még nem beszéltem a mindennapi működéshez szükséges kiadásokról –, de igyekszem nem panaszkodni. Azért sem panaszkodom, mert sikerült elérni azt a szintet, hogy a bővítést, korszerűsítést már ne teljesen zsebből kelljen pénzelni. Nem kevésbe kerültek az alapeszközök, illetve azok bővítése, a felső szint berendezése, a bulikhoz szükséges kellékek, de jobban átgondolva, néhol figyelmesebben cselekedve most is újrakezdeném. Nem feltétlenül a pénz miatt – mint mondtam, az kevesebb, mint vártam –, hanem azért, mert örömet szerez a munka. Jó érzés, ha azt mondják, jó, házias ízekkel találkoztak, vagy megköszönik, hogy jól sikerült a kis családi ünnep.