A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum Tiszta Szív diákkórusának vezetőjeként szeretnék beszámolni néhány igen emlékezetes találkozásról nyugati magyarokkal. Épp húsz éve, hogy kórusunk elindult nyugati országokba szerepelni, magyar és más közösségek előtt is.
Sok-sok szereplésünket mindig székely népünk ruháját viselve tartottuk, tájékoztatva vendégfogadóinkat, közönségünket arról, hogy kik és még hányan vagyunk, előadásaink végén elénekeltük nemzeti imáinkat is. Amit az elmúlt húsz év alatt sikerült megvalósítanunk, csak a jó Isten segítségével sikerülhetett. Hogy jómagam, mint egy vidéki, kis zenetanár, ilyen merészeket vállaltam be, annak csak egy magyarázata van: a hitem, hogy a Fennvaló akarta így.
Elmesélek két pillanatot a Háromszék olvasóinak, talán értelme van, talán egy gondolat erejéig megállnak az olvasók is. Édesanyámtól tudom, hogy baba koromban, úgy tíz hónapos lehettem, a beteges gyermekről szülőfalumban, Gelencén az épp ott levő körorvos így szólt: Márika, hagyják ezt a gyereket meghalni, rendel az Isten helyette másikat. Édesanyám és a drága jó apám persze hogy ebbe nem nyugodott bele. A másik pillanat úgy tíz év múlva történt: véletlenül végighallgattam édesanyám és jó barátnőjének, Kreiter Ödönnének egy beszélgetését. Márika – kérdezi a barátnő –, belemennél-e, hogy a gyermeked lemondjon hitéről és anyanyelvéről a haladása érdekében? Akkor édesanyám válasza megdöbbentett: Inkább a két kezemmel fojtanám meg. Sokat gondolkodtam e két, egymásnak ellentmondó eseten, míg kamaszodó koromra, úgy gondolom, megértettem: ha egy nép fiának, egy hitbe születtél, tegyél meg erődhöz mérten mindent népedért, hitedért. Ez adja értelmét napjaidnak, éveidnek, munkádnak.
Nos, 1991-ben megalakítottuk a diákkórust. Céljai között szerepel a magyar népzene ápolása, népdalfeldolgozások tanulása, egyházi kórusművek éneklése, a magyar és a világ zeneirodalmának tanulása, bemutatása hazai és határon túli színpadokon, templomokban egyházi és népünk világi ünnepeinek tiszteletére. Aztán az itthoni szereplések után elindultunk. Kezdetben csak az anyaországba, testvértelepülések, testvériskolák meghívására – oda-vissza alapon –, aztán 1994-ben megtörtént az első csoda: március 21. és április 7. között nyugat-európai kiszállásra mentünk, úti cél: Hollandia.
Hosszas szervezés, vízumok beszerzése, anyagiak előteremtése, aztán indulás. Március 24-én Bécs érintésével értünk az első németországi helységbe, Kastl faluba. Itt találkoztunk az első nyugati magyar csoporttal, hisz a falu dombján levő, XV. századi kolostor épületében található a nyugati magyarság egyetlen magyar nyelvű kollégiuma – a mi értelmezésünkben: bentlakással ellátott középiskola. Odaérkezésünk napja az ottani mintegy háromszáz diáknak – Európa sok országából jövő tanulók – a vakáció első napját jelentette. Maradtak, hogy megnézzék műsorunkat. Délután kérdem az igazgató urat, ugyan, hol vannak a diákjaitok, szeretnénk velük találkozni, beszélgetni, ismerkedni. Gyertek, mutatom – és láttuk, amint különböző tantermekben olvasgatnak, interneten böngésznek (igazi csoda volt nekünk), tanulmányokat készítenek stb. Ki kötelezi a gyerekeket erre? – kérdem az igazgató urat. Senki, ők kérik a lehetőséget, kiegészítik az ismereteiket, ezek a gyerekek tudják, hogy életükben szükség lesz a tudásra, szakismeretekre, de a kultúrára, a nyelvekre egyaránt – mesélte.
És még egy számomra igen fura pillanat: az esti előadás előtt néhány perccel cigarettára gyújtottam. Abban a pillanatban egy ottani diák kikapta, mondhatom, a számból, elnyomta, és tisztelettel megjegyezte: Kérem, tanár úr, ne haragudjon, de ha a füstérzékelő bekapcsol, itt ma elmarad az előadás.
(folytatjuk)
Cseh Béla
