Javában tart még a tél, a hideg elől az emberek, ha tehetik, otthonuk melegébe vonulnak. Vargyason azonban ilyenkor sem áll meg az élet, szívesen megy tehát oda az újdonság után kutató újságíró. Csalatkoznunk ezúttal sem kellett: a polgármester kész beszámolóval vár, terveiről is szól, elégedett a közbirtokosság vezetője, szervezkednek a nyugdíjasok, és szívesen oszt meg néhány részletet a falu hírnevét régóta öregbítő szűcsmester is.
Építőtelep lesz a község
A vargyasi önkormányzat egyik legjelentősebb tavalyi beruházása az Orbán Balázs-barlang felé vezető út aszfaltozása volt. A versenytárgyalás után az egyik vesztes cég miatt hosszas pereskedés következett, ezért a munkamegbízást csak szeptember végén tudták kiadni. A 10 600 méteres szakasz aszfaltozását alvállalkozóként a Serpentina Impex Kft. végezte, ám a hideg beköszönte miatt csak 4,5 kilométer készülhetett el, a többi még hátravan. Ilkei Ferenc polgármester attól tart, a cég nem készül el időre, ez esetben a szerződés értelmében nemcsak az amúgy tetemes önrészt kell kifizetniük, de még büntetést is kirónak rájuk. Ha oda jutnak, a kivitelező cégnek is komoly részt kell abból vállalnia – figyelmeztetett.
Igyekeznek a Környezetvédelmi Alap támogatását élvező községi csatornahálózat és szennyvíztisztító állomás kivitelezésére kiírt közbeszerzés lefolytatásával is. A 4,75 millió lejből megvalósuló beruházás húsz százalékát, illetve az el nem számolható költségeket önerőből kell fedezniük. Mivel idei költségvetésük jóval nagyobb, mint a tavalyi, a forgóalapban levő összeghez még 750 ezer lejt különíthettek el, azaz a pénz nem lehet akadály a tizenkét kilométeres, Vargyas legalacsonyabb pontjáig, egészen a Veresfűszegéig tartó csatornahálózat és a háromszáz köbméteres derítőállomás elkészültében.
Több éve, hogy az önkormányzat megvásárolta a Gotthárd-házat, ám felújításának halasztása miatt a közösséget még nem szolgálhatja. A megvalósítási és a műszaki terv is elkészült, így vagy a vidékfejlesztési program vagy LEADER-pályázat által előteremtik a megújulásához szükséges pénzt. Hogy minek ad majd otthont, még nem tudni pontosan, de meglehet, a személyi nyilvántartó irodát és a községi levéltárat rendezik ott be. Az sem kizárt, hogy kiállítóterem és múzeum lesz.
Napok kérdése, és felszerelik az egyre több vargyasi által követelt térfigyelő kamerákat. Több cégtől kértek árajánlatot, a választás során figyelembe vették, hogy a képek minősége minél több értékelhető adatot biztosítson. Jut az Alszegbe, a Paphegy környékére, a parkhoz és a Belső úthoz, de lesz egy hordozható is, amelyet mindig máshová helyeznek el. „Az emberek joggal várják, hogy értékeik megőrzéséért többet tegyünk. Hiába a rendőrség, hiába az őrző-védő céggel kötött szerződés, a nap huszonnégy órájában mindenhol nem lehetnek ott, jól fognak tehát a kamerák, amelyek észrevétlenül felügyelik, ki jön hozzánk, s követni lehet azt is, hogy mikor, hogyan távoznak. Reméljük, jó szolgálatot tesznek ezek a diszkréten felügyelő műszerek” – mondotta Ilkei Ferenc.
Nem hagyják veszni a vizet
A közbirtokosság jó évet zárt, s bizakodva néz az új elé. Az osztalékot fában és pénzben is kiadták, az erdészetnek az őrzést s az elvégzett munkálatokat kifizették, száznyolcvan hektár legelőt megpucoltak, és sikeresen átestek a legelők karbantartását, illetve azok állattal való lefedését firtató megyei és országos ellenőrzésen is. A takarítás során a legelőről kivágott nyír- és gyertyánfát jutányosan lehetett, lehet megvásárolni. A vártnál nehezebben sikerült a csemeteültetést és -kiegészítést megoldani. Hat időszakos munkásra lett volna szükségük, de csak négyet találtak.
A közbirtokosság megalakulása után az önkormányzattól átvették a falu bikáinak tartását. Ha haszon felől tekintünk a dologra, a három bika tartása nem jó üzlet, hiszen a költséget nem fedezi a bevétel. Farkas Sándor szerint viszont nem is pénzben, hanem az évente világra jövő száz-százhúsz borjúban kell mérni hasznukat.
A közbirtokosság vezetője komoly eredménynek tartja, hogy az elmúlt években egész sor itatót állítottak fel. Először a pölöskei itatókat újították fel: a kút vizét vezetékbe fogták, a vályúkat kicserélték, s köréjük 30–40 teherkocsi kavicsot hordtak. A kőbányánál a forrás vizét a föld alá rejtett gyűjtőmedencékbe fogták, onnan pedig a frissen elhelyezett öt vasvályúba vezették. A tavaly vásárolt tíz új betonvályúból három a gedebodai részbe került – itt a kőbányai forráshoz hasonlóan fogták be a vizet –, hetet pedig a Súgóba vittek, ahol a meglévő néggyel együtt a kint háló meddő és a faluvégi hazajáró csorda vizes gondját oldották meg. Nyáron a Hagymáspataka teljesen kiszárad, ami igencsak megnehezíti a legeltetést, ezért egyetlen forrás vizét sem hagyják veszni. Idén a Csorgó és legalább részben a kőpataki forrás környékét kívánják rendezni.
Önszerveződő nyugdíjasok
Ősztől nyugdíjasklub működik Vargyason is. Nemcsak hébe-hóba, tessék-lássék, hanem heti rendszerességgel találkoznak. Péntek délutánonként az unitárius egyháztól kapott, hamar berendezett, otthonossá tett szobában gyűlnek össze, s veszik számba, kivel mi történt az elmúlt napokban, aztán tészta kerül az asztalra, elkoccintgatnak egy-egy pohárka bort, esetenként társasjátékot vesznek elő és elénekelnek néhány régi dalt. Kirándulást, utószilvesztert is szerveztek maguknak. Az időközben húszfősre gyarapodott kis közösség egyik mozgatórugója, Máthé Julianna azt mondja, a visszajelzések szerint javult a klubtagok közérzete, nőtt életkedvük. Ő húsz évig volt a dalárda tagja, de férje tragikus elhunytát követően kimaradt. A gyászt nehezen dolgozta fel, ám ahogy telt az idő, egyre jobban hiányzott neki a közösségi élet. Mivel úgy vélte, mások is ekként érezhetnek, egy nap azzal az ötlettel állított be a friss nyugdíjas tiszteletes asszonyhoz, Andorkó Rozáliához, hogy szervezzenek kirándulást a nyugdíjasoknak. A szavakat tett követte, s november 13-án tizenhatan felültek a baróti Kisgyörgy Zoltán autójára, s elindultak. Korondon fogadott szekér várta a társaságot, körbenéztek a faluban, felkerestek egy fazekasműhelyt, betekintettek az utolsó hagyományos fonóműhelybe, majd a párját ritkító taplófeldolgozóhoz. A árcsói vendéglőnél terített asztal várta, így nem csoda, hogy mire Szovátára értek, már sötétedni kezdett. A kirándulást követő hetekben sem ültek tétlenül. Adventi koszorút készítettek, a közbirtokosság által biztosított fenyőfát otthonról hozott díszekkel öltöztették fel – a férfiak, akik otthon talán egy díszt sem tettek fel soha, most ott tolongtak, egymás kezéből vették ki a munkát. Új év első péntekén hidegtálat rendeltek, a tésztát és bort maguk vitték, és éjfélig énekeltek, mulattak, sőt, egyet-kettőt még fordultak is.
Kedvük lankadatlan: ottjártunkkor tízen éppen arra készültek, hogy két személygépkocsival átmennek Nagybaconba, az ottani nyugdíjasklubot éltetőktől kérni tanácsot, miként lehet hosszú időn keresztül eredményesen működni. Tagsági díjat szednek: valójában a következő kirándulás anyagi fedezetét teremtik meg a tíz-tíz lejekből. Egyszerre talán nehezebben vennék elő azt a költőpénzzel együtt talán száz lejt, ami szükséges a soron következő, élményt nyújtó kiránduláshoz, így hát részletekben adják össze.
Nem kelendő a hagyományos
Vásárhelyi Mihállyal december elején a baróti téli vásáron találkoztunk. Hideg, barátságtalan idő volt, de az ő sátránál mintha jobb lett volna a hangulat. Nem, nem a szomszédban kapható itókának köszönhetően, hanem mert aki nem fázik, derűsebben tekint a világra, bármilyen cudar is legyen az időjárás. Vásárhelyi Mihály pedig báránybőrrel bélelt kabátot viselt, és a vastag kesztyű is ott volt a keze ügyében. Termékeinek maga volt a legjobb reklámtáblája. Az ajánlatnak e sorok írója sem tudott ellenállni, s vásárfiaként egy udvari munkához igencsak megfelelő meleg mellényt vásárolt. Ilyen előzmények után Vargyason járva most közelebbről is szemügyre kívántuk venni a mester műhelyét.
Az Orbán Balázs-barlang felé vezető út elején lakik Vásárhelyi Mihály, de mivel szerda, azaz baróti vásáros nap van, nem találjuk otthon. Neje, Mária azért szívesen lát az apró műhelyben. Mint mondja, férje Brassóban tanulta a szakmát, majd Prázsmáron volt inas, 1967-től – előbb a szövetkezethez tartozott, majd ,,félmagánként”, kisiparosként, végül az új világban magánvállalkozóként – ebben a műhelyben dolgozik. Bár beteges, de a kiszabott darabok összevarrásában ő is segédkezik férjének. – Milyen inasnak lenni? – szegezzük neki a kérdést viccesen, s akként érkezik a válasz is: inasnak lenni jó, csak meg kell tanulni alkalmazkodni a mesterhez! Amúgy amondó, a szűcs mesterséget tanulni nem nagyon lehet, inkább észrevétlen lopni kell azt. Mivel megígérjük, hogy a mester megkérdezése nélkül egyetlen szót sem írunk le látogatásunkról, Baróton felkeressük Vásárhelyi Mihályt is.
Ismét hideg van, dél alig múlt el, a vásárosok már csomagolnak. Az idős mesterrel a szél elől menekülve a kiselejtezett újságosbódéban húzzuk meg magunkat beszélgetésünk idejére. Mint mondja, a hetvenes-nyolcvanas években, sőt, még a kilencvenes esztendők elején is keresettebbek voltak portékái. Évente akár ezer friss bőrt is bevett, megszárította, majd víz, korpa és sósav segítségével az érlelőkádban, a csávában kezelte, naponta megforgatva. Aztán leginkább fejfedőt, kesztyűt, mellényt, díszpárnát és kabátbélést készített belőle. Manapság jó, ha évi 100–150 bőrt értékesíteni tud. Megváltozott az emberek ízlése, és a hagyományos helyett az újszerűt keresik. Komoly versenyhelyzetet teremtenek a turkálók, ahol tíz-húsz lejből új technológiával készült, jól szigetelő nadrágokat és kabátokat lehet kapni.
Régebb rangot adott a mesterség, ma már az sincs, aki érdeklődne iránta, aki vállalná, hogy helyébe lép. A fiatalok azt mondják, szó szerint túl büdös ez a munka nekik. A nehézségek ellenére Vásárhelyi Mihály kitart szakmája mellett, ősszel és télen heti rendszerességgel kijár Barótra, és, bár egyre ritkábban, de a kőhalmi vásárba is. Eljár, mert nyugdíj-kiegészítésnek azért még mindig megéri, na meg az sem utolsó szempont, hogy akad, aki megbecsüli munkáját, s láthatóan örömmel fogadja a hagyományos terméket.
