Néhány hét múlva levelet kaptam Rómából Juhar József tanár úrtól (akkor még semmit sem tudtam róla), melyben szeretettel érdeklődik felőlünk, és kérdezi, nem mennénk-e el Rómába 1995 tavaszán II. János Pál pápa egyik nyilvános audienciájára énekelni. Később tudtuk meg, hogy Juhar tanár úr pápai kitüntetésben részesül több mint 40 éves tevékenységéért, a Vatikán és főleg kelet-európai országok közötti zenei kapcsolat ápolásáért.
Természetesen a felkérést elfogadtuk, és óriási lelkesedéssel készültünk a római útra. Az olvasók bizonyára tudják, hogy ezekben az években mennyire nehéz volt nyugati országokba vízumot kapni. A Vatikán meghívója viszont bőségesen elég volt a kapuk nyitogatásához. Sokkal nehezebben állt össze az anyagi, de végül is 1995. március 22-én elindulhattunk. Csomag­jaink közt volt egy érdekes fából készült láda is, melyben a Szentatyának vittük az ajándékot – ugye, azért szóltak finoman, hogy a pillanat emlékére illik maradandót hagyni-adni. Nos, hosszas töprengés után gyönyörű székely kaput faragtattunk Kovács Ferenc kovásznai faragóval, a ládát Palikó Péter uram készítette. A baj csak az volt, hogy a vámosok minden határátkelőnél kinyittatták, kivetették, így két zsindely meg is rongálódott.
Nagykanizsa, Velence, Padova és Bologna érintésével érkeztünk meg az örök városba. A Szent István zarándokházban laktunk, étkeztünk. Másnap székely ruhába öltözve, zászlóval indultunk a Szent Péter-bazilikába azzal a szándékkal, hogy éneklünk, csak úgy magunknak. Aztán keserűen értesültünk, hogy az énekléssel hónapokkal előre jelentkezni kellett volna, így kizárt a lehetőség. De nem adtuk fel, Benedek Éva tanárnő nyugodt, szép hangján, dallamos olasz nyelven elmondta egy idős papnak, hogy mi holnap a pápai audiencián énekelünk, ezért fújhassunk el egyet a templomban is. Nem lehetett, kiküldött, de visszamentünk egyszer, kétszer, háromszor... s kilencedszer mérgében ráfirkantotta egy papírra: una canzare, s egy fiatal pap kezébe nyomta, hogy ezek énekelhetnek, de csak egyet. A kórus pillanatok alatt összeállt Szent Péter és Szent Pál sírja előtt, a Domine ad adjuvandume motettát énekeltük. A gyermekeket még ilyen szépen, szívből jövő meghatódottsággal énekelni nem hallottam. Csoda volt, varázslat szállt meg mindnyájunkat. Amikor a végére értünk, ránéztem a kispapra, ő meg azt mondja, cantare ancora, azaz énekeljetek tovább. És mi fújtuk a dalokat, amikor már nem volt több egyházi kórusmű, következtek a népdalfeldolgozások, egészen a látogatás végét jelző csengő megszólalásáig. Annyira akartam énekelni, énekeltetni a kórust, hogy a bazilika egyik legszebb szobra, Michelangelo csodálatos Pietája előtt elsétáltam – két nap múlva sikerült csak megnéznem rendesen.
Másnap, 1995. március 29-én volt életem legmagasztosabb napja. Indultunk reggel az audienciára. A Szent Péter téren hihetetlen számú zarándok a világ minden részéről. Kisebb bonyodalmak után az utolsó percekben érkeztünk meg a helyünkre, mintegy tíz méterre a pápai széktől. Velünk szemben a bíborosok testülete. Szentmise alatt egy úriember állt mellettünk, ő mondta, mikor kell énekelnünk. Kétségbeesve gondolkodtam, mi hallszik majd az alig 34 tagú kórus énekéből. Aztán, nem tudom honnan, megjelent fölöttünk egy apró kis mikrofon, mi meg énekeltünk. Elismerem: nem a legszebben ott és akkor. Hideg és szél volt, idegesség. De daloltunk 22 percet. És tudtuk, hogy a Szent­atya odajön hozzánk, azt ellenben nem, hogy kezet is fog majd velünk. Feszülten mondogattam magamban a néhány, olaszra fordított mondatot. És odaért hozzánk, mosolygott, nem lehet elmondani, mennyi jóság, szeretet, bátorítás volt a szemében! Kinyújtotta kezét, és közben így szólt hozzánk magyarul: – Hogy vagytok, magyarok? Akkor én már nem tudtam sem olaszul, sem magyarul, egyszerűen megfogtam a kezét, picit elfordítottam, és ráhajoltam a pápai gyűrű megcsókolására. Ettől megnyugodtam, megint kicsi bátor emberke lettem, hisz gondolataimban hihetetlenül díszített, óriási gyűrűt képzeltem el, és mit láttam, illetve csókoltam meg? Egy kis karikagyűrű-szerűséget, melyen keresztforma volt. Felemeltem a fejem, és magyarul kezdtem beszélni, a Szentatya felemelte a bal kezét – a jobbját még a kezemben tartottam, ha már Isten így akarta: – Lassan, fiam, lassan – mondta szép magyarsággal. Közben mindkét kezét benyújtotta a gyermekek közé, így hallgatta mondandómat. Végül megáldott, újra kezét nyújtotta, és ezt mondta: – Igen, megértettem. Mindnyájunkat elképzelhetetlen öröm szállt meg, ölelkeztünk, bőgtünk, azaz sírtunk, nem akartuk elhinni, hogy mindez megtörtént.
Az a nap még tartogatott számunkra egy hatalmas élményt. Visszaérve a Szent István-házba, folyamatosan csengett a telefon, emberek, magas beosztású magyar vezetők gratuláltak és hívtak szerepelni, vacsorázni. Akkor a házat épp szerbiai magyar apácák vezették. Jön a kedvesnővér: – Tanár úr, kérem, jöjjön, önt keresik. Szép női hang szólt a telefon túlsó végén: – Esterhazy Alice vagyok, és szeretném, ha találkozhatnánk, fiammal együtt, a csoporttal. Én, akár egy neveletlen paraszt, rögtön rákér­dez­tem: – A herceg Esterhazy-családból? – Igen, de ez nem fontos, most jönnénk is. Azt hittem, agylobot kapok, eszembe nem jutott, mi a hercegi titulus megszólítása. Nemsokára odaértek, szembementem velük. A hercegnő egyből rám kérdezett: –Tanár úr, miért ilyen ideges? – Mert nem jut eszembe a hercegi meg­szólítás – mondtam az igazat. El­kezdett kacagni: – Szólítson egy­szerűen Aliz néninek, én meg magát Bélá­nak. És a finom lelkű hölgy a következő négy nap szinte végig velünk volt, még vacsorát is főzött a fiával együtt, igazi olasz spagettit, fel is szolgálta tálakban. Utolsó római esténken megismertük a férjét is, bizonyos Malfatti urat, aki a Máltai Lovagrend nagyfőnöke, egyben Ausztria vatikáni nagykövete volt. Beszélgetés közben a hercegnő mondta: – Gyerekek, a férjem kifizette római ittlétetek költségeit. Mit lehetett volna erre méltót mondani? Gyorsan kórusba álltunk – és énekeltünk. A megmaradt pénzünkből sikerült még három napot Olasz­országban töltenünk, s olyan csodálatos helyeket megismernünk, mint Lucca, Pizza, Genova vagy Milánó. – Merre akarnak hazamenni, Béla? – kérdezte a hercegnő. – Horvátországon át. – Miért nem mennek Ausztrián? – Mert nekünk kell az osztrák vízum. – Az útleveleket holnap reggel hozzuk a vízumokkal együtt – mondta, és így is lett. Sőt, a hercegnő jelezte: Grácba vár Ugri Mihály, szerepelnek majd, megismerik a város szépségeit. És minden úgy történt, sőt, csodálatos ismeretséggel lettünk gazdagabbak, ugyanis találkoztunk az akkor még Grácban élő Roy-Chowd­huryné Mikes Katalin grófnővel, aki a következő évek turnéinak egyik fő védangyala lett.

Cseh Béla