Hullámai közt – pihe hattyúcsapat –
hat hófehér gácsér-gatya halad,
blúz-bólyák, vitorlás-ingek inganak.

A zoknihalász meg meresztgeti
a szemét, a tavat méregeti,
söprűnyelét hova vetheti ki.

Tátog a tó, megiramlanak
sűrű rajokban a zoknihalak,
szájukkal nagyokat cuppantanak.

Megcsobban a víz, kiröpült a csali,
de nem követi diadal-hallali,
sőt! – néha néma vihogást hallani.

Mert ügyesen, fürgén elsiklanak
egy villanással a zoknihalak,
a zoknihalászra vigyorganak.

Az a szegény lent mit is tehet,
fintorog, mint aki meszet evett,
s kiveti újra a söprűnyelet.

A zoknihalak meg – Nahát! Nohát! –
meg-megpöckölik a csalit magát,
csúfolják, bökdösik odébb, s odább.

De most az egyikük megkönyörül:
megszánja a zoknihalászt cefetül,
kiugrik a tóból önként, egyedül.

A zoknihalász – ujjé! – szárnyra kap,
és fönt a magasban – mint a huzat –
röptében elkapja a zoknihalat.

És zirr-zörr az ajtó, csitt-csett a kilincs,
lám, az jön be épp, aki idebe nincs,
egy igaz tanú, egy igazi kincs.

A zoknihalász megnyújtja magát,
két karja – hosszabb, mint egy nagykabát
két ujja – mutatja a nagy-nagy csodát.

Most pissz, ti mind! Fény és tó moraja,
zoknihalak figyelő csapata.
Csitt, nagyvilág! Hallga, mit mond maga!

Elhalkul a tó, a fény csendre int,
ő ott áll középen, kizengi a hírt:
„Hű, mekkora zoknit fogtam megint!”