Jó alkalom egy kis közösségi eszmecserére a sorban állás. Közel háromszázan vártunk az Andimed diagnosztikai és kezelőközpont előtt, de csak mintegy kétszáznak sikerült bejutnia, feliratkoznia, időpontot kapnia az ingyenes, biztosítóház által megtérített vérvizsgálatra. A többieknek nem, mert „nincs rá keret”, hiába biztosított mindenki, hiszen hűségesen vonják havonta a járulékot a nyugdíjasok zömétől is.
Kezdetben néma csend, sok az öreg, beteg a sorban, tolókocsis is. Szerencsére nincs mínusz tíz fok, február vége, de azért még fagyos télutói köd ül a lelkek mélyén. Hiába tudják, hogy tavasz jön minden télre, valahogy annyira elfásultak, nem remélnek, félnek. Már majdnem mindentől? Azért szerencsére mégsem lehet megtiltani mindent – még a tiltások idején sem. A székely szabadság napján nem engednek felvonulni Marosvásárhelyen! Itt, a sorban van legalább szólásszabadság! Meg is erednek a nyelvek.
Mindenkiben felidéződik a dicső fénykorszak: „Ceauşescu idején sem volt nagyobb sor… Csak akkor élelemért álltunk, no meg majdnem mindenért!”
Két óra alatt el lehetett diskurálni. Szócsata dúlt egy darabig, de székelyes fanyar humorra is tellett: szerencse, hogy mi itt álldogálhatunk, nem vagyunk annak kitéve, hogy máról holnapra bekísérjenek valamelyik börtöncellába, mint a politikusokat, vagy repülőn meneküljünk, mint egyik-másik milliomos üzletemberünk…
Választ is kapunk, a sajtóból: a román tiltások ellenére megemlékezést szervez a Székelyföldért Társaság március 10-én Budapesten az 1854-ben kivégzett és várfogságra ítélt Habsburg-ellenes szabadságharcosok, székely vértanúk tiszteletére. Erre megint mindenki mély hallgatásba burkolózik, ki tudja, mire gondol…
A gondolat is szabad, szabad elmélkedni így reggel, éhgyomorra. Az újabb márciusra gondolok: vajon mit hoznak a következő napok? Felvillan előttem Petőfi és az 1848-as ifjak, akik mertek, bátrak voltak arra a Petőfi álmodta igaz szabadságra, amelynek fénye be kellene hogy ragyogja még ma is az emberek lelkét, ha le is tiporták a forradalmat. A magyar szabadságért folytatott harc nem elbukott, hanem a túlerő miatt nem vívhatta ki a végső győzelmet. Még mi is adósai vagyunk valahogy, mindenki a maga módján, a maga képessége szerint. Csak sokakban ez nem tudatosul. Mert megszoktattak a múlt rendszerben, hogy helyettünk gondolkodnak, és mi hagytuk, hagyjuk. Pártjaink „a nép nevében” politizálnak, de a pártpolitikán fölüli népi, nemzeti ügyekben nem sikerül soha összefogni – inkább egymásnak feszülnek, hangoztatva, hogy mi jobban tudjuk... Kelemen Hunor RMDSZ-elnök nem konzultál Izsák Balázs SZNT-elnökkel, és fordítva, a sajtón keresztül üzengetnek egymásnak, és közben sikerült a népet teljes reménytelenségbe, nemtörődömségbe, a politikától való elfordulásba zülleszteni, a teljes feladásra ítélni. Fiataljaink nem mernek gyermeket vállalni, s elmennek a jobb élet reményében… És akkor minek a sok küzdelem, a sok zászló, ha majd üres lesz a TÉR, ha nem merünk kivonulni? A kivárás taktikájára játszunk a végtelenségig, hogy ne sértsük mások nemzeti önérzetét stb., de ha így megy tovább, kinek lobog majd a zászló? A szép székely jelkép nem lesz, „csak bot és vászon”…
PARA OLGA, Sepsiszentgyörgy
