Ahogy azt várni lehetett, az interjúból azt ugrasztották ki, hogy Európában sem mindenütt rendelkeznek parlamenti és önkormányzati képviselettel a kisebbségek. A román politikusok többsége ettől elégedetten hátradőlhetett: íme, ezt a legmagasabb állami tisztségbe választott kisebbségi mondja, tehát igazán semmi javítanivaló nincs a más ajkú román állampolgárok helyzetén. Mi magunk is így értettük, hiszen alig pár napja hallhattuk az államfőtől, hogy Romániában nincs magyarkérdés. Most pedig a magyarságról egyetlen szó sem esett, mintha nem is léteznénk. Ez nem kellemes, és félre is érthető, de a műsor nem az ország – és benne a kisebbségek – helyzetéről szólt, ez csak kis kitérő volt a közelmúlt felelevenítésében. Megtudhattuk viszont, hogy a németek szervezete nem csupán saját tagjainak gondjait vállalta fel, hanem a tágabb közösség felé is nyitott: így szerzett olyan erkölcsi hitelt, amellyel a nagy­szebeni városvezetést meg tudta nyerni. Ez az, ami a magyar érdekképviseletnek nem sikerült, sőt: a megalakulásakor létező bizalmi tőke már közel egyharmadára fogyott.
Ez persze nem az államfő gondja, de azt észrevehetné már, hogy az ország legnagyobb kisebbsége nem érzi jól magát, dacára a papíron létező jogainak. Örvendetes, hogy a sokszínűség mellett foglalt állást, de lehetetlen, hogy ne tudná: a kisebbségek megmaradásához több kell néhány tisztségnél. Elsősorban olyan többségi jóindulat, amely nem lefaragná, hanem megengedné legalább az alkotmányba és a törvényekbe foglalt egyenlőség megvalósítását. A korrektségére kényes Johannistól elvárjuk, hogy szót emeljen a negatív diszkrimináció, az anyanyelv-használati gondok, zászlóperek, oktalan tiltások és mondvacsinált ügyek, a kettős mérce ellen – és nem azért, mert a magyarság nagy arányban rá szavazott, hanem mert – a kétségtelenül fontos német–román gazdasági kapcsolatok mellett – ez is az ország békés fejlődését szolgálná.