„Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott, ahol szenvedni jó,
Ott, ahol kiömlött annyi drága vér, ezredévről mond mesét a szél...”
Érzem, mint ölel át a szél, hallom szüntelenül halk szavát, suttogását, amint csendesen, édes anyanyelvemen elismerő szavakat susog e vidék, e föld hőseiről, és közben arra int, róluk se feledkezzél meg.
Nagy Irén
Orbaiteleken született 1937. október 14-én. Szülőfalujában végezte az elemi iskolát, és Sepsiszentgyörgyön akarta megkezdeni középiskolai tanulmányait, de aztán... Na, de ezt őmaga mondja el:
„Kézilabda-pályafutásom sikertelen felvételivel kezdődött. Sepsiszentgyörgyön történt ugyanis, hogy a felvételi időszakának egy délutánján kimentünk kézilabdázni, hogy egy kicsit felfrissítsük a tanulásban elernyedt izmainkat. Ott játék közben mondta az egyik játszótárs: Te olyan jól játszol, gyere, menjünk a sportiskolába. Így kerültem Sepsiszentgyörgy helyett Marosvásárhelyre, s ott a sportsuliba. Ott pedig atletizálni kezdtem, s jól. Minden bizonnyal az eredményekre sem kellett volna sokáig várnom, de egy nap Kamenitzky Árpád sporttanár és kézilabdaedző beállított az iskola kézilabdacsapatába, hogy megmérkőzzünk a felsőbb osztályban szereplő vásárhelyi együttessel, melynek edzője volt. Kint játszottam a mezőnyben, kapunkba pedig sűrűn potyogtak a gólok. Feldühödtem, s kértem a mestert, engedje meg, hogy én védjek. Csak három gólt kaptam. Ez lett a vesztem. Kamenitzky ettől kezdve kézilabdakapusnak tekintett. Tiltakoztam, hivatkozva az atlétikára. Őt ez nem érdekelte, viszont meggyőző munkájában nem válogatott az eszközök között. Győzött. Én pedig kezdtem szorgalmasan látogatni a kézilabdaedzéseket. 1954-et írtak a naptárak. Másfél éven át napi három edzést végeztem. 1955-ben a Marosvásárhelyi Haladással országos bajnoki címhez jutottam. Meghívtak a válogatottba, de ugyanakkor a Szpartakiádon is szerepelnem kellett atlétaként. Előbb a Szpartakiádra mentem el, ahol három ezüstérmet nyertem, ezekkel a nyakamban mentem másnap a kézilabda-válogatotthoz. Ott Tata Pic (Dumitru Popescu-Colibas) fogadott. Nem nagyon értettünk szót, s hívta Radó Ilonát. Én köntörfalaztam, Ilona fordította, Tata Pic csak mosolygott, aztán zsebébe nyúlt, kivett egy újságot, és mutatta, hogy az igazság ebben a három ezüstéremben rejlik. Más edző, lehet, elküldött volna, de ő nem tette, befogadott a lányok közé. És hamarosan megkezdődött a sikersorozat.”
Na, de előbb nézzük klubjait, amelyekben végigvezette pályafutása:
1954–1956: Marosvásárhelyi Haladás
1956–1965: Bukaresti Tudomány (Ştiinţa) – országos bajnoki cím 1960-ban és 1963-ban
1965–1967: Bukaresti Konfekció (Confecţia)
1967–1973: Bukaresti IEFS – országos bajnoki cím 1971-ben és 1973-ban.
Bátorsága, nyugalma, biztonsága, a szenzációs jelzővel illethető lélekjelenléte, reflexei, csodálatos fizikuma áll 119 válogatottsága mögött.
Férjei után viselte a Hector, a Klimovski nevet. Egy leánya született, Alexandra.
Visszavonulása után a fővárosi 1-es számú Sportiskola testnevelő tanárakét dolgozott.
Sikersorozata:
1955: aranyérem a Varsói Világifjúsági Találkozón
1956: aranyérem a Németország Szövetségi Köztársaságban megrendezett II. nagypályás világbajnokságon
1960: aranyérem a hollandiai III. nagypályás világbajnokságon
1962: aranyérem a bukaresti II. kispályás világbajnokságon.
„Mint minden kapusnak – mondotta Irén –, nekem is voltak mumusaim: a szovjet Larisza Bobrova, a magyar Jóna Magda. Különösen Bobrova hajigálta félelmetesen a labdát.”
2001. május 3-án Bukarestben hajtotta örök álomra fejét. Megpihent testét szülőfalujában, Orbaiteleken helyezték örök nyugalomra.
A háromszoros világbajnokot méltóan tekinthetjük a magyar nemzet sportolójának, s úgy, ahogy Kisborosnyón kopjafát állítottak a székelyek nagyjainak, köztük Nagy Irénnek is, bárhol a magyarlakta településeken legalább egy kopjafával leróhatjuk tiszteletünket előtte. Rászolgált, megérdemli.
Miklós Ilona
Gyergyóalfaluban született 1934. március 6-án. Édesapja, György kereskedőként, majd gépkocsivezetőként dolgozott, édesanyja, Balázs Ilona háztartásbeliként szorgoskodott. Az általános iskolát és a polgárit szülőfalujában végezte, testnevelő tanára, akitől a sport ábécéjét megtanulta, és aki a sportszeretetre nevelte, Baricz Zoltán volt. Líceumi tanulmányait Gyergyószentmiklóson kezdte el 1949-ben, ugyanitt atléta-pályafutását is Basilides Tibor testnevelő tanár irányításával. Alig tizenhat évesen országos ifjúsági bajnokságot nyert gerelydobásban, rajthoz állt a gránátdobók bajnoki döntőjén is, s itt mind az ifjúságiak, mind a felnőttek versenyét megnyerte, ráadásul országos rekorddal (49,30 m). Egy évvel később megvédte bajnoki címét. Teljesítményére felfigyelt az atlétikai szövetség, és meghívta a válogatott keretbe. De nemcsak a szövetség, hanem a Kolozsvári Tudomány (Ştiinţa) Sportegyesület is. Ilona elhagyta Gyergyszentmiklóst, és a Szamos-parti városba költözött, az Apáczai Líceumban folytatta középiskolai tanulmányait, atléta-pályafutását pedig a Tudomány színeiben. Nagyon jól, hiszen Kiss György, majd Ion Arnăutu edzők irányításával sorozatban hat országos bajnoki címet szerzett gerelydobásban. Közben 1951-ben az asztaliteniszező Angelica Rozeanu Adelsteinnel, Szász Sárival, az ökölvívó Nicolae Lincăval és a síző Mihai Bârăval együtt átvette az országos sportvezetés kitüntetését, a sportmesteri címet. Remek formában versenyzett minden gerelydobó-vetélkedőn, s a szakvezetés biztos olimpiai résztvevőként kezelte. És maga Ilona is bízott önmaga erejében, tudásában. Az 1952-es helsinki olimpiát megelőzően edzőtáborba vitték, s ez lett a veszte. Az egyhangú edzésekből való kikapcsolódás gondolatával, na meg a mint minden fiatalban meglapuló vagányság érzetével elkérte egyik kollégája motorkerékpárját, s úgy, hajtási jogosítvány nélkül nyeregbe pattant, majd „száguldás” közben elvágódott. Oly szerencsétlenül ért földet, hogy vállát törte. Mondanunk sem kell, számára a helsinki olimpia álom maradt csupán.
Az ezt követő időszak eléggé megviselte. Megvált a Tudomány Sportegyesülettől, és átigazolt a Kolozsvári Locomotivához, ahol egyre jobban bekapcsolódott a már korábban is gyakorolt sízésbe. Sőt, országos bajnoki címet szerezett lesiklásban. A kisbányai sípálya adott időszakban valóságos otthona volt, de nem tudta azt nyújtani a sí megszállottjainak – köztük Ilonának –, amire vágytak, amire szükségük lett volna. Így aztán szinte természetes volt, hogy Miklós Ilona megvált Kolozsvártól, Kisbányától, és 1957-ben átigazolt a Brassói Dinamóhoz. A Cenk alatti városban, Brassó-Pojána lábainál továbbra is párhuzamosan atletizált és sízett. 1958-ban óriás-műlesiklásban bajnoki aranyérmet szerzett, Zakopanéban egy rangos nemzetközi verseny műlesiklószámában a hatodik helyen végzett, 1959-ben a bukaresti atlétikai Balkán-bajnokságon 46,95 méteres dobással ezüstérmes lett a gerelydobók vetélkedőjén.
Következett 1960, a Squaw Valley-i téli olimpia éve – a távolság miatt Miklós Ilona nagy szomorúságára. Románia nem nevezett az olimpiai játékokra. Elúszott tehát még egy olimpiai szereplés lehetősége. Kárpótlásul az európai nemzetközi versenyek szolgáltak. Zakopanéban Ilona egy ezüstéremmel lepte meg önmagát az óriás-műlesiklásban – 1. Barbara Grohulska (lengyel) 1:36,0 p, 2. Miklós Ilona (romániai) 1:37,0 p, 3. Danielle Télle (francia) 1:38,5 p –, az Etna háromnapos nemzetközi versenyén ismételten igazolta nagyszerű felkészültségét, rátermettségét, óriás-műlesiklásban bravúros versenyzéssel legyőzte az olimpiai bajnok svájci Ivone Rueget, az osztrák Edith Zimmermannt, a nyugatnémet Heidi Mittermeiert és a többi nagymenőt – 1. Miklós Ilona (romániai) 1:25,0 p, 2. Gerbarud Saber (osztrák), 1:25,6 p, 3. Francine Breaud (francia) 1:26,8 p... –, aranyérmet szerzett. Lendületben volt, és abban is maradt, hiszen a prágai Téli Főiskolai Világbajnokságon műlesiklásban ezüstérmes lett, a francia Famose tudta csak megelőzni, óriás-műlesiklásban a negyedik helyen zárt, alpesi összetettben pedig bronzérmet vehetett át. Következett volna a chamonix-i világbajnokság (1962). A román küldöttség – soraiban Miklós Ilonával – már a helyszínen edzett, készült a rajtra, amikor megérkezett a hír: a keletnémetek kizárása miatt a szocialista országok visszalépnek.
És Ilonának még mindig maradt egy álma: az 1964-es innsbrucki téli olimpia. Készültek is nagyon a román síválogatott tagjai, élükön Ilonával. Az előolimpián, 1963-ban igazolták is, hogy adott a kellő tudásuk, de hiába minden, a női sízőket „itthon felejtették”, Miklós Ilona Innsbruck helyett a Csehszlovákiában sorra kerülő Főiskolai Világbajnokságon léphetett pályára, és alpesi összetettben bronzérmet szerzett.
Túl a zivatarokkal tarkított nemzetközi szerepléseken itthon sorozatban gyűjtögette az érmeket, bajnoki címeket. Harminckét országos bajnoki címet szerzett a sípályákon az atlétikában szerzett hat mellé. Közben elvégezte Bukarestben a Testnevelési Főiskolát (1967), s egyetemista korában is viselte a válogatott címeres mezét – ötvenkétszer öltötte magára, s képviselte hazáját a nemzetközi versenyeken. 1974-ben megkapta a Sport Érdemes Mestere címet, 1998-ban pedig Budapesten a Külhoni Magyar Sportcsillagok Világtalálkozóján díszoklevéllel tüntette ki a Magyarok Világszövetsége. Ekkor már Brassóban élt és tanított mint testnevelő tanár az Egyesülés (Unirea) Líceumban, majd a 6-os számú Általános Iskolában.
2010. június 10-én váratlanul hunyt el Brassóban. Megpihent testét Gyergyóalfalu temetőjébe, szülei mellé helyezték örök nyugalomra. De tovább hagyták élni emlékét, mellyel beragyogta a sportszerető emberek hétköznapjait, emlékeztetve őket, hogy jó székelynek lenni, még akkor is, ha időnként, helyenként elpártol, hátat fordít Fortuna istenasszony, vagy éppen felhőket terel a sport egére, hogy eltakarja szemünk elől a fénylő csillagokat.
