Nagyjából rendben voltunk, következett a vízumok beszerzése. Csak elektronikus úton lehetett: kitöltesz egy halmaz papírt a gépen, és elküldöd egy megadott e-mail címre. Aztán várni kell. Nos, a kórus 16–18 év közti leányait elutasították, így akik mehettünk volna, már nem jelentettük a Tiszta Szív kórust. Lemondtuk a turnét Bálint Kálmán elnök úr legnagyobb bánatára.
Közben csodálatos zenei élményben részesültem Kézdivásárhelyen a kantai katolikus templomban Tolcsvay László Magyar miséjét hallgatva. Mondanivalójával, korszerűségével és általában az egész alkotás annyira megfogott, hogy elhatároztam, megtanuljuk, még ha a bicskánk beletörik is. Egy évet dolgoztunk, amíg színpadra léphettünk vele.
Az instrumentális részt a művész jogi okok miatt nem adhatta ide CD-n, de beleegyezett, hogy készítsük el. Itt mondok még egyszer köszönetet Szabó Jocó zenetanár kollégának, ő rendezte CD-re az egész hangszeres részt. Tolcsvay arra is engedélyt adott, hogy a kórusrészeknél a szólamokat kicsit átrendezzem, hisz egy dolog a vegyes kórus és más az egynemű gyermekkórus hangzása. Aztán a szólisták megkeresése – szóval, nem volt egy leányálom a megtanulása. De sikerült, és többször énekeltük itthon.
Persze, eldicsekedtem vele amerikai barátainknak. Mi is akarjuk hallani, gyertek, hozzátok ide. És mit ad a Jóisten: újra elmentünk Amerikába. Sajnos, a vízumot nem mindenki kapta meg, így gyorsan új próbákra lett szükség, és kedves jó barátunk, Márton János zágoni kántor-tanító maradt egyedül férfi szólista, bevállalta a legtöbb szólót, egy-két dolgot pedig átruháztam néhány jó hangú leányra. Így sem unatkozott János az előadások alatt.
2011. szeptember első felében indultunk – tizenöt leány és mi ketten felnőttként. New Yorkban az ismerős családoknál szállásoltak el, mi Jánossal Áginál és Ákosnál kaptunk helyet. Istenem, csodálatos emberek. Lényük minden kis részét adták az egész ottlétünk alatt, és Ági szeme, szava továbbkísért egész utunkon.
Itthonról már sok mindent megbeszéltünk, többek közt, hogy az ENSZ palotájában is fellépünk. Magyarország akkori nagykövete és kulturális attaséja vállalt be minket. Elérkezett a nagy nap, bejutottunk az ENSZ-palotába Ági segítségével – ő ugyanis ott dolgozik. Rólunk semmi, egy plakát, egy sornyi hirdetés, hogy né, a székely lányok énekelnek – aztán mégis egy nagy terem, folyosó sarkában állhattunk, székely ruhásan, s ha volt kedvünk, énekelhettünk is. Semmi beszéd, jöttek-mentek az emberek, mi énekeltünk, aztán abbahagytuk. A méreg vetett fel, Istenem, mennyit készültünk, hogy mi aztán az ENSZ-palotában megmutatjuk, és elmondjuk, hogy kik is a székelyek. Nem lett semmi belőle. Nem bírtam ki, még aznap este-éjjel egy sorban megírtam bánatunkat Orbán Viktor miniszterelnök úrnak.
A hozadékát nem tudom, de rá két napra a konzulátuson kellett énekelnünk, mondhatom, a szőnyeget leterítették jövetelünkre. Én meg elmondtam, amit mondtam, és az ENSZ nagykövetével is kibeszéltük négyszemközt magunkat.
Különben egész utunk egyetlen félresikerült pillanata volt az. Mert megint csodában volt részünk, megszervezett előadások, rengeteg élmény. Egyet elmesélek. Kértük Ágit, vigyen el egy néger misére, de ne a híres harlemi katedrálisba, mert az már vendégforgalmi látványosság. Nos, egy vasárnap igazi néger istentiszteleten vettünk részt mintegy 250 hívővel. Nagy élmény volt: a főpap prédiká­ciójába az emberek beleszólnak, a kórus énekét tapssal, felállva tánccal kísérik, egyszóval igen aktív a részvétel. A végén a templomajtóban a papok – volt négy is – mindenkivel kezet fognak. Amikor rám került a sor, egy kérdést tettem fel a főbb papnak: milyennek látja ön Istent? Rám nézett, elkezdett kacagni, és azt mondta: természetesen Isten fekete és baptista, majd tőlem is ugyanezt kérdezte. Mosolyogva mondtam: természetesen Isten fehér és katolikus, majd újra kezet fogtunk és békében elváltunk.

Cseh Béla