1. Cyrano, a lázadó. Jellemzésére, bár számos más versrészletet lehetne idézni, talán fenti a legtalálóbb. Veszélyes egy minden és mindenki ellen lázadó figurát pozitív hőssé tenni, ráadásul Hercule Savinien de Cyrano de Bergerac, a 17. századi toll- és kardforgató korának legendás alakja volt, indulatos, kötekedő természetű, de mindig az elnyomással szembeszálló, legyen az fizikai vagy szellemi jellegű. Tipikusan lázadó figura, természetes hát, hogy korának társadalma nem fogadta be, bár felnézett rá, azt a jellemet látván benne, mely valahol mélyen mindenkiben ott rejlik, de a korlátok, az elvárások, az írott és íratlan szabályok nem engedik legtöbbükben kibontakozni a teljes szabadságot. És ilyen szempontból a világ mit sem változott néhány száz esztendő alatt!
Edmond Rostand érdeme, hogy ebben a már-már elfeledett, csupán az irodalomtörténet által számon tartott Cyranóban meglelte a pozitív színpadi hős alakját, ügyesen adagolva cselekedeteiben az erkölcsileg még elfogadhatót – ne feledjük, napjainkban az sem egyedi jelenség, hogy a filmgyártás tömeggyilkosokat állít be követendő példáknak. Rostand Cy­ranója is képes ölni: eszméért, igazságért. S a háború fegyverzajában verset ír.
2. Cyrano, a szép szavak birtokosa. Hogy drámává gyúrja, Rostand saját életéből merített a Cyrano-történet megírásához: a levélben vallott szerelem ma sem divatjamúlt, legfennebb papír helyett kisebb-nagyobb képernyőn jelenik meg az üzenet, és címzettje ugyanúgy nem tudhatja, a feladó maga fogalmazta-e a szöveget, vagy „kölcsönzött” valakitől. A dráma visszássága, hogy a szerelmes levelek eredetiek, épp csak nem az adja át, aki írta. Viszont a „postás” is éppúgy szerelmes a lányba, akár a levelek írója, pontosabban Cyrano azért ír Christian helyett, mert utóbbi képtelen a szép szavak megfogalmazására. Kit választ végül Roxán: az arcot vagy a hangot? A színpad – és többnyire az élet – szabályai szerint csak tragikumba fúlhat a helyzet: a lány akkor ismeri fel, hogy ki volt be nem teljesült szerelmének ideálja, amikor már késő.
A játék viszont számos alkalmat ad a szerzőnek, hogy ne csak szituációkat teremtsen, ne csak monológba sűrítsen jellemrajzot, hanem gyönyörű szerelmi vallomásokat is alkosson. És mindezt Ábrányi Emil csodálatos átköltésében élvezheti a magyar anyanyelvű néző: nem hiába mondta az előadás dramaturgja, Kovács András Ferenc, hogy ez az a szöveg, amelyet nem szabad újra fordítani.
3. Cyrano, a produkció. KAF igen-igen jó érzékkel húzott a rostandi szövegen, annyit hagyva meg csupán belőle, amennyivel a történet kerek marad, a cselekmény követhető, a dráma íve töretlen. Nyilván, a dramaturg munkája nem egyszemélyes: a rendezővel, Kövesdy Istvánnal kettesben döntötték el, mennyi maradjon az eredetiből, annak függvényében, hogy a rendezőnek mi volt a szándéka az előadással.
Kövesdy István meg, hasonlóképp jó érzékkel, nem valami látványos, nehezen értelmezhető vagy akár érthetetlen utalásokkal és párhuzamokkal teli hatalmas produkció színrevitelét tűzte ki céljául, hanem elérzékietlenült világunkba az érzelmek visszacsempészését, az emberi viszonyok és viszonyulások bonyolult rendszerének megjelenítését, olyképp tartva azt a bizonyos tükröt, hogy a benne viszontlátott kép gondolkodásra késztessen.
Ennek rendelte alá a nagyon egyszerű, de annál funkcionálisabb díszletet (szép utalás Cyrano költői énjére, hogy még a pad széle is betűkkel telerótt). A díszletelemeket is maguk a szereplők mozgatják, lehetővé téve a gyors színváltásokat. Állandóan jelen levő az ágy, a hold és a kardok-keresztek, előbbi a kerettörténet szükséges eszköze (az előadás felépítése szerint Cyrano halálos ágyán, lázálmában elveníti fel életét), utóbbiak nemcsak szimbolikájukban kapnak szerepet, de végül az aláereszkedő kardok-keresztek előterében Cyrano a hold mögé bújva tűnik el.
Apropó, kerettörténet. A „jelen” (Christian halála után tizennégy évvel, amikor Roxán visszavonultan, zárdában tölti életét, egyetlen rendszeres látogatója a bele továbbra is szerelmes Cyrano) megjelenítéséhez alkalmazott színpadi eszközök közül – szükségesek, hiszen olykor hirtelenek a váltások – a szívdobbanásszerű hangos óraketyegés talán elég is volna, a Maszknak nevezett vízió-figurák (ráadásul itt értelmetlenül teleírva hatalmas fejük az amúgy is olvashatatlan szavakkal) lézengése fölösleges zsúfolásnak tűnik. És talán a zene hangerejét is visszább lehetne fogni, különösképp az előadás első felében gyakran elnyomja a színészek hangját, érthetetlenné téve a gyönyörű szöveget.
4. Cyrano, a színpadon remeklő. Szin­tén KAF mondta az előadást beharangozó kisinterjúban: a Cyrano de Bergerac azért oly ritkán játszott darab mostanság, mert nagyon is színház- és színészfüggő.
Való igaz: a Tamási Áron Színház produkcióját a címszerepet alakító Pálffy Tibor „viszi a hátán”. És nem csak állandó színpadi jelenléte és temérdek szövege okán: az előadás gakorlatilag egyszereplős.
Roxán és Christian, akik még „szóhoz juthatnak”, és mindketten bizonyítanak is: Szalma Hajnalka első sepsiszentgyörgyi nagy szerepében szépen és hitelesen alakítja a szerelmes lányt, és talán nem csak az érzékeny lelkűek szeme szélére gyülekeznek a könnycseppek a zárdában önkéntes száműzetésben élő, a végre megtalált, de azonnal el is veszített szerelem miatt szenvedő Roxánt látva (döbbenetes jelenet, amikor az üres székhez beszél). Derzsi Dezsőnél figyelemre méltó a kettősség megjelenítése: a hetyke, társai figyelmeztetése ellenére Cyrano túlméretezett orrából szemtelenül gúnyt űző kadét megnémul, amikor végre találkozhat is a levelei által érette már olyannyira epedező Roxánnal, esetlenül csak annyit tud kinyögni: szeretlek.
És aztán az előadás talán legszebb jelenete: Cyrano előbb csak súg Christiannak, majd az éj leple alatt teljesen átveszi szerepét... segít szerelmük beteljesedésében, bár minden ízé­ben tiltakozik ellene... felemeli az ágyat, hogy Roxán és Christian végre megölelhessék egymást... és tartja a súlyos vasalkalmatosságot, mint Atlasz, a görög titán az égboltot. Titáni munka a Pálffyé az előadásban, az állandó felfokozott lelkiállapotban, egyfolytában lázas tevékenységben élő alkotóember megjelenítése színészt próbáló, de férfiasan megbirkózik a feladattal, számos arca közül az egyik legerőteljesebbet mutatva fel.