Csak azt tudták, hogy nem szabad az időt vesztegetniük. 15-én reggel aztán Petőfi, Vasvári, Jókai és Bulyovszki Gyula megbeszélése alapján a 12 pont eredeti, az országgyűléshez intézett bevezetését megváltoztatták. Helyette egy kiáltványt készítettek, amely fellépésüket indokolta meg. A pontok szövegét változatlanul hagyták. Ezt a kiáltványt felolvasták a Pilvaxban összegyülekezett fiataloknak, majd Petőfi elszavalta két nappal korábban írt költeményét, a Nemzeti dalt, amelyet eredetileg a március 19-ére tervezett reformlakomára szánt.
A Pilvax ifjúságának kis csoportja ezt követően előbb az orvosi kar hallgatóihoz, majd velük a politechnikum diákjaihoz (a mérnökökhöz), majd innen a jogászokhoz vonult. Mindenütt elhangzott a kiáltvány és a pontok szövege, s Petőfi elszavalta költeményét. A jogászok csatlakozásával megnövekedett tömeg, amelyet az utca népe is követett (s egyes becslések szerint kétezer főnyi lehetett), Petőfi vezetésével átvonult a közeli Landerer és Heckenast Nyomdához, amely a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utca és a Szép utca sarkán volt. Az ifjúság vezetői által kidolgozott terv ugyanis arra irányult, hogy cenzori engedély nélkül nyomtatják ki a 12 pontot, ezzel fejezve ki elszántságukat és valósítják meg szándékukat, hogy követeléseiket megismertessék a közvéleménnyel.
A nyomdánál a fellépés sikeres volt. Az ifjúság vezetői a nép nevében lefoglalták a nyomdagépeket, s Landerer utasítást adott a személyzetnek a Nemzeti dal és a 12 pont kinyomtatására. A tömeget, amely az eső ellenére türelmesen várakozott, közben az ifjúság egymást váltó szónokai tájékoztatták. Nem volt még dél, amikor a két röplap – a szabad sajtó első termékei – elkészült, és azt az időközben tovább növekedett sokaságnak kiosztották. A merész fellépés tehát sikerült. Megvalósult Petőfi célkitűzése, hogy ,,logikailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót”.
Ez a lépés nem volt mentes a kockázattól, hiszen a nyomda épületével szemközt nyíló kis utcában, ahol a vármegyeháza is található, ott magaslott mintegy kétszáz méterre a Károly-laktanya, a riadóztatott katonaság percek alatt a helyszínre érkezhetett volna, és szuronyt szegezve szétoszlatja a tömeget. A bécsi események híre azonban megfélemlítette a hatóságokat. Így a Helytartóta­nács utasította ugyan a városi hatóságot, hogy a mutatkozó rendzavarások kapcsán erélyesen, de ugyanakkor ,,ildomos és előre látó vigyázattal” intézkedjék, de maga nem tett lépéseket, hogy a katonaságot a budai főhadparancsnokság kivezényelje. Mint később kiviláglott, ennek nem csupán a politikai és katonai vezetés zavara volt az oka, hanem az is, hogy a Károly-laktanyában olasz katonaság volt, s az rokonszenvvel figyelte a lakosság mozgalmait.
A siker felbátorította a kezdeményezőket, akik délután három órára a Nemzeti Múzeumnál népgyűlést hirdettek. Itt született az elhatározás, hogy a hír szerint a rendkívüli helyzet miatt összehívott városi közgyűléshez vonulnak, s azt felszólítják a 12 pont elfogadására. A városházához vonulva az ifjúság vezetőihez csatlakozott Nyáry Pál és Klauzál Gábor is. Csatlakozásuk oka az volt, hogy az előző napon még ellenzett azonnali fellépés sikerét látva, annak esetleges radikalizálódását megakadályozzák. Jelenlétük ugyanakkor megkönnyítette a városi tanács helyzetét, hiszen a népgyűlés küldöttségében ily módon tekintélyes személyek is megjelentek. Igaz, a tanácsterembe beözönlő tömeg enél­kül is kikényszerítette volna a 12 pont elfogadását. A város közgyűlé­se azonban nemcsak a 12 pontot fogadta el, hanem választmányt kül­dött ki, amely a Helytartótanácshoz továbbítja a követeléseket.
Ennek indulása előtt azonban a városházához érkezett Almásy Móric gróf, aki előző napon indult Pozsonyból a nádor megbízásából, s beszámolt arról, hogy az országgyűlés küldöttsége aznap vitte a felirati javaslatot Bécsbe. Másrészt tolmácsolta a Helytartótanács üzenetét, hogy kész az engedményekre, de a tömeg ne vonuljon át Budára. Ezt a kívánságot nem lehetett teljesíteni, de azt igen, hogy a városházán már megválasztott választmány terjessze az egyre inkább növekvő tömeg jelenléte miatt inkább követeléseknek, mint kívánságnak minősíthető pontokat. (Petőfi becslése szerint a várba vonuló tömeg legalább húszezer főnyi volt.)
Zichy Ferenc gróf, a Hely­tar­tótanács alelnöke fogadta a hatalmas tömeg kíséretében érkező választmányt, amelynek vezetői – Nyáry Pál, Pest megye alispánja, Rottenbiller Lipót, Pest város alpolgármestere és Klauzál Gábor – adták elő a kívánatokat. A bécsi fejlemények miatt megzavart s a felvonuló sokaságtól megfélemlített Helytartótanács elfogadta az eléje terjesztett követeléseket. Ezek között az első a cenzúra azonnal eltörlése volt azzal a kikötéssel, hogy a sajtótörvény megszületéséig egy, a köz bizalmát élvező, a Helytartótanács által kinevezett bizottság látja el a sajtó ellenőrzését. A második, kétségtelenül a legnagyobb jelentőségű engedmény az volt, hogy a Helytartótanács kijelentette: a katonaság nem fog a rend fenntartásába avatkozni, hanem az a pesti polgárőrség feladata lesz, amelynek számát – mint nemzetőrséget – 1500 fővel szaporítják. Végül sikerült kieszközölni, hogy a sajtóvétség miatt fogva tartott, de még el nem ítélt Táncsics Mihályt – igaz, Nyáry kezessége mellett – szabadlábra helyezzék.
A kiszabadított Táncsicsot diadalmenetben vitték Pestre. Nem is lehetett ennél méltóbb befejezése annak a napnak, amely a sajtószabadság tényleges megvalósításával kezdődött, mint hogy a magyar törvények által nem is ismert cenzúra áldozatát kiszabadítsák budai börtönéből.
A márciusi ifjúság bátor fellépése tehát eredményes volt. Vér nélkül, minden rendzavarás nélkül jelentős eredményeket ért el, hiszen a Helytartótanács tudomásul vette a pesti városházán megalakult Rend­re Ügyelő Választmányt létrejöttét, s azt, hogy ez a testület vállalja magára a főváros rendjének megőrzését. Igaz, a tizenhárom tagú választmányban a radikálisoknak valójában csak három képviselőjük volt (Petőfi, Vasvári, Irányi), de a fiatalok súlyát növelte az egyetemisták sorából szerveződött vagy az értelmiségiek vezetése alatt álló, gyorsan szaporodó nemzetőrség is.
Március 15-e igazi jelentősége azonban nem szűkíthető le a főváros ,,meghódítására”, arra, hogy meghátrálásra késztette a Habsburg-uralom legfontosabb hazai politikai szervét, a Helytartótanácsot. A márciusiak sikere rövidesen Pozsonyra és Bécsre is hatással volt.

URBÁN ALADÁR