Az emlékezetből is kitörlését a megfélemlítésnek, a szabadságvágya különböző eszközökkel történő kordában tartásának, az alkotó szellem kiteljesülése akadályozásának. Gazdasági lezüllesztése véget vetését. És mindazt, amit eleink Pest-Budán százhatvanhét évvel ezelőtt követelésük tizenkét pontja fölé fontosnak tartottak odaírni: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Az egyszerű ember azonban csak otthont kívánna a hazában. De mindent, amit e három szó jelent. Olyan otthont, ahol biztonságban, kényelemben érzi magát, amelynek elvesztésétől, ne adj’ isten!, elvételétől nem kell tartania, amelynek fenntartását becsületes munkájával megoldhatja. Olyan hazát, ahol nem másodrangúként kezelik, ahol nem nézik le, nem űznek gúnyt belőle, amely nem rendőrállam és nem is ügyészállam, ahol nem megrendelésre dönt az igazságszolgáltatás. Ahol az adott szónak becsülete van. És ahol a szót, ha igaz, bátran kimondhatja, nem kell megtorlástól tartania, jogainak érvényesítéséhez nem kell nagyhatalmi segítséget kérnie, ahol nem azzal a félelemmel kell élnie, hogy holnap talán menekülni kell, felhagyva teremtett életet, anyagi és szellemi örökséget. Olyan hazát, amelyet magáénak érez, ünnepeivel és hétköznapjaival, olyan hazát, amely magáénak érzi őt, amely óvja, amely, mikor kell, kinyújtja védő karját.
És még valamit kíván a székely nemzet. Hogy megérhesse, egyszer már ne tiltakozni, sirámait világgá kürtölni menjen március 15-én a térre, de ünnepelni. Hogy megérhesse: otthonra lelt a kivívott hazában.
Addig is – miként aztán is –: kék-arany, piros-fehér-zöld kokárdát szív fölé, nap-holdas zászlót kitűzni, és menni, menni előre a kijelölt úton. Konokul kitartani.