Tegnap délelőtt kokárdás óvodások, diákok kisebb-nagyobb csoportjai vonultak a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékhelyekhez. Több helyen felolvasták a forradalmi kiáltvány tizenkét pontját, versek hangzottak el, felléptek a diákkórusok, és minden helyszínen elhelyezték a kegyelet koszorúit.
Bár a maga módján minden iskola azt tette, amit ilyenkor kell és illik, mégis sutára, szegényesre sikeredett a tizenharmadikára költöztetett március tizenötödikei megemlékezés. Nem volt ünnepi hangulat, kegyeleti főhajtás még kevésbé, egy nap volt a többi közül, egy-két lyukasóra, megúszott feleltetés, s tán csak a legkisebbeket érintette meg a Kossuth-nóta, a Gábor Áron rézágyúja...
Az egymáshoz közel eső helyszíneken lehetett volna közösen ünnepelni, az évente ismétlődő beosztást is lehetne módosítani, hadd járják be az iskolák az összes negyvennyolcas emlékhelyet a városban, mert mindenik kegyeleti megálló a magyar történelem része, s tán jobban emlékeznek majd arra, amit Gábor Áron és Nicolae Bălcescu Csíki negyedi szobránál, a Lábas Háznál, a Gábor Áron-emléktáblánál (a megyei könyvtár épülete), gróf Mikó Imre szobránál, Incze Dániel Malomgát utcai sírhelyénél, az őrkői vesztőhelyen (ahol 1854-ben kivégezték Váradi Józsefet és Bartalis Ferencet), a református vártemplom cintermében, a szemerjai és az eprestetői csata emlékművénél, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hősi halottainak sírjánál hallanak, mint ami a tantermekben elhangzik.
A nemzeti ünnepünket két nappal megelőző koszorúzások szürke hangulata azt mondatja velünk, azoknak az iskoláknak van igazuk, amelyek holnapra szervezték a megemlékezést, ahol a diákok az ünnepnapon tűzik ki a kokárdát és állnak körül egy-egy negyvennyolcas emlékhelyet. Minden bizonnyal holnap másként szól a Kossuth-nóta és a Gábor Áron rézágyúja.
