Igazi magyar asszonyka Lívia, fontosnak tartja, hogy gyerekei tudják anyanyelvüket és a nép történelmét, kultúráját. Meséli, hol énekelünk majd, és közben megjegyzi: férjével együtt ők is kórustagok, a híres Bostoni Filharmonikusok melletti vegyes kórusban énekelnek. Ennek a kórusnak úgy 40 alaptagja van, ha szükséges, kiegészülhet 60 vagy akár 120 tagúvá is. Ők az első kiegészítő körhöz tartoznak. Mutogatja a CD-ket, a felvételeken ők is énekelnek. Rettenetesen megszeppenek: ha ilyen emberek lesznek a hallgatóink, nagyon fel kell kötni… Énekelünk egy csodálatos akusztikájú templomban, és minden jól megy, hogy egyetlen angol szóval mondjam: minden oké.
Továbbmegyünk, vár a következő város, New Haven, Connecticut fővárosa. Megint este érkezünk, várnak a családok. Mi ketten és még négy lány Somogyi Balázs bácsiékhoz kerülünk. Jó hosszú autózás után befordulunk a tanyára, az autók fényénél a házról az az érzésem, hogy a sepsiszentgyörgyi múzeumhoz érkeztünk, stílusában arra hasonlít. Bemegyünk, és a bejárattal szembeni falon hatalmas Kós Károly-féldomborművet látunk. Igen, Somogyi Balázs nagy tisztelője az erdélyi kultúrának, felesége marosvásárhelyi születésű, ő maga ortopéd sebész volt egész életében, így 75 évesen is még dolgozik időnként, saját klinikája van. Úgy éltünk náluk három napot, mintha otthon lettünk volna. Rengeteg helyre elvittek, sok mindent láttunk, de messze kiemelkedik az állam parlamentjének meglátogatása. Végre lehetőséget kaptam egy parlament elnöki székének magasságából eldörögni a székelység autonómiaigényét, jogát az önrendelkezéshez, jogát az anyanyelvi tanuláshoz minden szinten, a jogos egyházi tulajdonok visszaszolgáltatását stb. Nagy figyelemmel hallgatták a dörgedelmet, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy rajtunk kívül senki más nem volt a teremben. Vendéglátóink szépen megtapsoltak, mondván, szép beszéd volt és teljesen jogszerű. 
Washington D. C. következik. Autóbusszal érkezünk meg először New Yorkba, majd át kellett cipekednünk csomagjainkkal háromutcányira, a főváros felé induló buszhoz. Abban a tömegben csoda, hogy mindenki szerencsésen átért. Megérkeztünk, újra családokhoz kerültek a gyerekek. Seres Zsuzsa a főszervező. Gyönyörű napok következnek. Mennyire más város, mint például New York. Washingtonnak hatalmas terei vannak, monumentális szobrok híres elnökökről, különböző háborúk emlékparkjai, a Fehér Ház – előtte mentünk el, igaz, zuhogó esőben. De senkit nem érdekelt az eső, nagy élmény volt látni a kapu előtti téren, ahogy ültek a járdán, az utcán, a fűben ilyen-olyan okból tüntetők, nem sokan, az igaz, de senkit nem zavart a dolog, nem jöttek fekete ruhások elvinni őket. Aztán bemehettünk a Capitoliumba, ez a szövetségi Amerika kongresszusa, törvényhozó testületének székhelye. Óriási és csodálatos termei vannak, művészi alkotások halmaza is egyben. Vezetőnk meg is mutatta azt a termet, ahol a világ nemzeteiből csak négy kapott helyet. Büszkén feszült a mellünk, hogy a nemzet szabadságáért küzdő történelmi személyiségek szobrai között ott a Kossuth Lajosé is.
Háromszor szerepeltünk Washingtonban, egyszer a magyar nagykövetségen is. Felemelő volt. Maradandó élmény a magyar piknik: szép, füves területen gyűlnek össze a magyarok, ételek, üdítők (csak sört szabad inni, más alkoholos italt nem), zene, jókedv, apró amerikai magyar gyerekek népies ruhácskákban táncolják, táncolgatják az igazi magyar néptáncokat anyukáikkal, apukáikkal együtt. Ami­kor mi következtünk, kicsit hangosabban engedtük el népdalfeldolgozásainkat, és mindjárt egy rendőrautó érkezett, figyelmeztetni, hogy nem szabad zavarni – énekkel sem – a tőlünk nem messze piknikező más nemzetek fiait. Ide kellene hozni e kedves rendőröket egy Szent Anna-tói vagy Besenyői-tó parti, ne adj’ isten, tengerparti manelét hallgató társaságok okítására...
Aztán ez az út is véget ért. Immár a második, és csak reménykedem, hogy kétszeri ottlétünk sok amerikai magyarban megerősítette nemzeti tudatát. Bennünk, a lányok lelkében is létrejött, megerősödött egy komoly gondolat, akár hitnek is nevezhetem: ez a nép, melyből vétettünk, nem veszhet el, ím, láttuk, tapasztaltuk: bárhol éljenek is a magyarok, szülőföldön vagy akár sok ezer kilométerekre attól, együvé tartoznak, egyként éreznek. Jártunkban-keltünkben, remélem, egy kicsit mi is hozzájárultunk  megmaradásunk, fennmaradásunk gondolatához. Egy példát említek: a kórusművek éneklése közben beiktatunk egy-egy gyönyörű verset is. Egy ilyen, népünk tragikus, fájdalmakkal teli életét kimondó versbe volt merszem belenyúlni, remélve, nem szentségtelenítettem meg. Wass Albert Nagypénteki sirató című versének utolsó szavát megismételtettem a diáklánnyal, aki mondta, kérdőjelet hagyva a kimondott szó után: …rendre mind elveszünk. Elveszünk? Szent meggyőződésem: bárhová is rendelt a Fennvaló, mi tudásunk legjavát adva megtarthatjuk őseink örökségét, bővíthetjük, gazdagíthatjuk azt, megismerve és tisztelve más nemzetek alkotásait, munkánkkal a miénket is ismertté tehetjük más népek, nemzetek szemében is.

Cseh Béla