Szép, meleg napokat hozott 1990-ben március második fele. Szinte izzott az aszfalt a délutáni verőfényben, amikor a házfalon megpillantottam a frissen mázolt feliratot: románok – és egy horogkereszt.
Március 19. – Marosvásárhelyen ez a hétfő a már napok óta zajló tüntetések, fenyegetőzések és kisebb atrocitások miatt bizony nem a megszokott módon kezdődik. A munkába sietők letépett magyar plakátokkal, megtiport magyar feliratokkal, izgatottan kiabáló, kötözködő román csoportokkal találkozhatnak. A felhevült románok nem érik be azzal, hogy már délelőtt lemondatják a Nemzeti Megmentési Front megyei alelnöki posztjáról a gyűlölt magyar ügyvédet, Tőkés László védőjét, Kincses Elődöt: már minden magyarnak csak románul kell beszélnie, különben elzavarják.
„Erdély a miénk!”
Többezres román tömeg – a nem túl távoli Görgényi-havasokból: Hodákról, Libánfalváról, Dédabisztráról buszokon, teherautókon érkeztek –, összekeveredve a helybéliekkel, ordítozva, rombolva űz, hajt, tombolva akar megsemmisíteni mindent, ami magyar. Néhány az utcán végigüvöltözött jelmondatokból: „Mi itthon vagyunk, ti albérletben!”, „Te, bozgor, ne feledd, ez nem a te országod!” „Erdély a miénk!”, „Ki a hunokkal!” A helyzet óráról órára feszültebb.
Kora délután több száz magyar gyülekezik az RMDSZ Bolyai téri székháza előtt. Tüntetni akarnak a románok garázdálkodásai miatt. Az odaérkező Sütő András közli velük: a magyarság nem nyugszik bele Kincses Előd erőszakos eltávolításába, de a kérdéseket nem az utcán kell megoldani. Felszólítására a magyarok nagy nehezen szétoszlanak. Alig ötven-hatvanan maradnak a székház körül, amikor megérkeznek a románok – a magyarok bemenekülnek a székházba és elreteszelik az ajtót. A felizgatott román tömeg betör az épületbe, tör-zúz, a magyarok felszorulnak a padlásra, a feljárót eltorlaszolják. A támadók ostrom alá veszik és kis híján elpusztítják az épületet. Este nyolc körül Sütőék az időközben odaérkező román tisztek (Judea ezredes és Scrieciu tábornok) többszöri felszólítására végül úgy döntenek: a kérésükre előállt teherautókhoz mennek, amelyek elszállítják őket a székházból.
A távozni akarókat román katonai asszisztencia mellett kis híján agyonverik, a teherautót is megrohanják. Az egyik helyszíni beszámoló szerint „a láncok, csövek, levágott gumicsövek kegyetlen csattogását messziről lehetett hallani”. Ekkor ütik ki Sütő András bal szemét, és a padláson levő 79 emberből jó néhányat súlyosan megsebesítenek. (Több beszámoló szerint, amikor a jeles író kilépett a kapun, a biztosítást végző katonák parancsnoka, bizonyos Vasile Tira őrnagy azt kiáltotta: „Vegyétek kezelésbe!” S amíg az őket úgy-ahogy oltalmazó katonák sorfala között a magyarok záporozó ütések között, pokoli zsivajban, nagy üggyel-bajjal a teherautó felé igyekeztek, Judea derűsen odaszólt az őrjöngőknek: „Ejnye, ejnye, fiacskáim, mit csináltok!”)
Sütő Andrást még 19-én éjjel katonai helikopterrel előbb Bukarestbe, majd Budapestre szállítják. Szeme világát nem lehetett megmenteni. Súlyos fejsérüléseket szenvedett, eltört több bordája, bal karja teljesen összezúzódott.
Ne féljetek, magyarok!
Éjszaka alighanem nagyon kevés magyar aludt Marosvásárhelyt. Lakások százaiban ekkor alakul ki a gyakorlat, ami a következő hetekben mindennapos rutinná válik: a konyhákban nagy fazekakban állandóan forr a víz – ha betörnék az ajtót, máris kéznél a legősibb népi fegyverek egyike. Istennek hála, sokan olvasták az Egri csillagokat. A bejárati ajtó mellett, a falhoz támasztva vasrúd, egy-két nagyobb léc, fejsze.
Kedden, vagyis 20-án a magyar lakosság legnagyobb része a városháza elé vonul, és követeli, hogy Ion Iliescu, a front elnöke és Király Károly alelnök azonnal jöjjön Vásárhelyre. Zeng, zúg a tér a magyar kórustól: „Most vagy soha! Most vagy soha!” A magyar munkások sztrájkolnak a gyárakban. Szónoklatok egymás után, Illyés Kinga verseket mond. A városháza erkélyéről délután Kincses Előd is beszél. A nyugtalanság nőttön-nő. Bejelentik, hogy Bukarestben összeül a kormány az itt történtek megbeszélésére. „Megvárjuk!” Rendőrsorfal a szaporodó magyar és román oldal között, végig a főtéren. A Grand Hoteltől, a kultúrpalotától fel az ortodox katedrálisig és tovább hullámzik a tömeg. Zúg, morajlik a már nagyjából fele-fele arányban magyar- és románlakta város, Székelyföld fővárosa.
Fél hat tájban kitört a verekedés, amely többórás, késő estig tartó, őrült csatározássá fajult. Adjuk át a szót két szemtanúnak: a korán elhunyt nagyszerű kolléga, Oltyán László így örökítette meg a történteket: „Fejszék, villák, dorongok erdejét látom magam mögött, majd elhangzik az első jajkiáltás: – Ne üss! – Miért ütsz, az anyád úristenit! Milyen velőt rázó, különös hangja van a dorongnak, amikor valakinek a hátán nagyot csattan. Vagy inkább döng, mint a koporsó fedelére dobott föld?!”
A kezdetben megrémült, megfutamodott magyarok nemsokára visszavágnak. A hadsereg úgy dönt: végre beavatkozik. Hat óra után harckocsik jelennek meg a főtéren, ahol közben barikádok emelkednek, üvegtörmelék, lécdarabok, kövek, szemét borít mindent. A csatatéren folyamatos, hol lanyhuló, hol fölerősödő közelharc, üvegekkel, fadarabokkal, szétfeszített padok léceivel, kövekkel, közlekedési táblákkal, felszedett aszfaltdarabokkal.
Mentőautók folyamatos szirénázása, ordítozás, zűrzavaros rohangálás, motorzaj, füst. Nemess László sorai: „Az igazi utcai ütközet este nyolc és tizenegy között zajlik. Ehhez fogható látványt filmen ha láttam. Túlfelől elkezdődik a komoly bombázás, bevetik a Molotov-koktélt. A benzinesüvegek dugója mellé szorított rongy tüzes csíkot húz maga után a levegőben, az üveg csattanva, lángoló tartalmát szertefröccsentve ér földet, aszfaltot, falat, harckocsit, embert. Ezen az estén három felgyújtott embert láttam. A mieink legvakmerőbbjei áttörnek az ellentáborba, foglyokat ejtenek. Amint értesülök, legalább egytucatnyit.”
Oltyán László: „Puha léptekkel, csöndesen egyszerre csak nagy tömeg jelenik meg mögöttünk. Valaki elkiáltja: »Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!« A hodákiak, libánfalviak nemsokára eltűnnek, aztán égni kezdenek a buszok, a kocsik, amelyekkel a leitatott, lefizetett »legényeket« behozták.”
A Marosvásárhely környéki cigányok megjelenése végérvényesen eldönti a csatát. Éjfél felé, ha nem is néptelen, de csöndes a tér. Kísérteties kép: őrtüzek égnek mindenfelé, körülöttük elcsigázott magyarok, sokan sebesülten. Körös-körül romhalmaz a félhomályban. A krónikás megáll a fiatal fiúk, lányok mellett, „kávéval kínálnak, óvatosan kortyolok, soha nem esett jobban. Középkorú férfi halad el mellettünk, ökölbe szorított kezét felemelve vidáman odaszól: »Szép volt, fiúk!«” Senki sem válaszol. Azután a krónikáshoz fordulnak: „Mondd, Laci, mi lesz velünk?”
A Securitate újjáalakul és tovább dolgozik
A tanácstalan és kétségbeesett kérdés több mint indokolt. A vérengzés következményei beláthatatlannak tűntek már azon a lidérces éjszakán is. Az Iliescu által három hónapra fizetéses szabadságra küldött Securitate csaknem napra készen alakul újjá SRI néven, s máris elérte célját: a decemberi, forradalmasnak hitt események után megbátorodott, fejét felemelni kezdő magyarságot a szó szoros értelmében sokkolta a marosvásárhelyi pogrom, felgyorsult egy újabb kivándorlási hullám – még egy évvel az események után is érkeztek erdélyi, főleg marosvásárhelyi magyarok az anyaországba, és nem is titkolták, hogy kitelepedésükben 1990. március 19–20. játszotta a döntő szerepet.
Az időzítés ördögien körmönfontnak nevezhető: maximálisan kihasználták, hogy Magyarországon teljes exlex állapot uralkodott, alig egy héttel az első szabad választások március 25-ei első fordulója előtt, a Németh-kormány gyakorlatilag már szinte nem is létezett, új kabinetről természetesen még szó sem lehetett. A zavargásoknak öt halálos áldozata (három magyar, két román) és majdnem háromszáz sebesültje volt.
A pogromot koncepciós perek sora követte. Az igazi bűnösöket azóta sem vonták felelősségre, ugyanakkor például a magyar Cseresnyés Pál kálváriája közismert: a szerencsétlen ember hat évet töltött börtönben embertelen körülmények között, és úgy tönkretették, hogy azután kénytelen volt elhagyni szülőföldjét – mindezt azért, mert ő (is) vissza merészelt ütni. Nem jártak jobban a szegény környékbeli cigányok sem, falvaikat felgyújtották, tömeges megtorlásban volt részük.
Kezdetben az RMDSZ még bátran és következetesen kiállt értük – később már más lett fontosabb.
(Forrás: Magyar Hírlap)
Román támadás harangszóval
„Végül mégis a megtámadott magyarok győztek. Megőrizték a főteret, és ezzel útját állták egy marosvásárhelyi és talán egy erdélyi tömegmészárlásnak is. És mégsem a magyarok győztek! Mert az előre eltervezett taktika bevált: a városban évekig ellenségnek nézték egymást a románok és magyarok. A lépcsőházakban a régi román lakótársak sok helyen nem köszöntek többé a magyaroknak. (És lehet, hogy fordítva is.) A magyarok pedig ezentúl fizikailag is veszélyeztetve érezték magukat, hiszen a hatóságok nem vizsgálták ki és nem büntették meg a bujtogatókat. (…) A rádióban beolvasott lemondásom után mégis meghívtak a városi tanács gyűlésére, ahol elítélték a történteket, és közös nyilatkozatban hívták fel a város lakosságát a megbékélésre. A gyűlésen én is felszólaltam: – Én nem értem, hogy ez miként történhetett meg. Hol voltak a hodáki ortodox papok – kérdeztem –, miért nem akadályozták meg híveiket, hogy bejöjjenek gyilkolni Marosvásárhelyre? – Néma csend volt a válasz. Az ortodox kollégák megdöbbenve néztek rám. Amikor kimentünk, akkor súgta meg valaki: Hát nem tudod? Hodákon a papok gyűjtötték össze harangszóval az embereket, hogy induljanak Marosvásárhely ellen. Végül is így a románok győztek. Mert Marosvásárhelyen sokan leszámoltak azzal, hogy valamikor is egyenlő állampolgárnak nézzenek bennünket.” (Néhai Csiha Kálmán erdélyi református püspök visszaemlékezése)
Holnapi lapszámunkban Tófalvi Zoltán: Marosvásárhely márciusa
