Pörög tehát a szakma s a nézők által egyaránt nagyra tartott, értékes kulturális rendezvény, mely kelet-közép-európai vonatkozásban is egyedi, ám a bukaresti művelődési tárca nem támogatja. A sepsiszentgyörgyi város- és a háromszéki megyeháza – valamint más támogatók – ellenben felkarolták, s finanszírozásukkal lehetővé tették, hogy életben maradjon a Reflex. Becsületükre válik, az összefogást, az autonóm erőt jelzi. Azon ellenben érdemes eltöprengeni, miként, miért jutottunk oda, hogy a fővárosi kulturális minisztérium kizárólagosan pártpolitikai szempontok szerint döntheti el, felkarol-e vagy sem egy ilyen jelentős kisugárzású kezdeményezést. A rossz, negyed százada tévúton ténfergő romániai politizálás egyik apró, ám nem jelentéktelen kudarca is, hogy a szaktárca elzárkózott a Reflex finanszírozásától. Az a bukaresti szemlélet, miszerint, ha a politikai formáció kormányon van, kerül pénz Sepsiszentgyörgyre, ha meg nincs, nem, kódoltan üzeni: süljenek meg saját zsírjukban. A „járni jár, de nem jut” jól bejáratott, ám balkánian ósdi, primitív elve elfogadhatatlan és felháborító, mind az adófizető, mind a kultúrát igénylő számára megalázó, hogy természetes, emberi igénye örök bratyizás, alkudozás tárgya. Eredményes politizálásról akkor beszélhetnénk, ha Romániában – huszonöt évvel a rendszerváltás után – természetes lenne, hogy az állam fontosnak tartja az egyetemes színházi értékeket felmutató sepsiszentgyörgyi rendezvényt, melyen nyilván láthatóak a meghatározó román nyelvű produkciók is, a szakma bukaresti képviselői pedig elismerően szólnak róla.
Mégis, örvendezzünk inkább: a Reflex újra lélegzik, bizonyítván, a „színház nem elpusztulófélben lévő jelenség, hanem olyan élőlény, amely reflexszerűen reagál arra, ami a világban történik”. E szavakkal értékelte a három évvel ezelőtti fesztivált Bocsárdi László, a mércét magasra helyező rendezvény megálmodója. És most újra ugyanaz történik – csak másként –, mint három, illetve hat évvel ezelőtt: a Reflex ismét rávillant arra az alapvető, ám egyszerű tézisre, miszerint a színháznak az a dolga, hogy tükröt tartson a mindenkori nézőnek. És mi ebben a tükörben – a színház különleges, költői nyelvezetének segítségével – ráismerhetünk világunk, megismételhetetlen életünk minden örömére s bánatára...