De lám, nemcsak virág nyílt ki, hanem egy kicsi ablak is. Az ablakban pedig ott mosolygott édesanyám. Ő mindig pacsirtaszóra ébredt, én mindig kakaskukorékolásra. Ő mindig dalolt, én mindig káráltam. Legtöbbet azon kakaskodtam, hogy süssön nekem egy ropogós cipót, amit majd tarisznyába teszek, s ha járom a világot, abból eszegetek. Most éppen azért kelt föl, hogy megsüsse ezt a cipót.
De nem egyet sütött ám, hanem hármat!
„Majd a legszebbiket adom a mákomnak – gondolta –, ha megéhezik az úton, azt ropogtassa.”
És kisietett a konyhába. A foszlós kenyértészta már javában dagadozott a kemencepárkányon, egy jókora teknőben. Mindjárt munkához látott. Gyorsan feltűrte a rékli ujját, és elkezdte a kenyereket kiszaggatni szép egyformára.
Hát gyönyörűek voltak! Egyik rangosabban gömbölyödött, mint a másik. Legvégül a teknőt is kikaparta, hogy ami beléragadt, az se vesszen kárba. Abból épp egy kicsi cipó kerekedett, akkora, mint a két öklöm. Édesanyám nevetve paskolta meg ezt a legkisebbet.
– Ne búsulj, Vakarocska, nem leszel mostoha. Ha nem is a mákom, de majd a madarak csipegetnek belőled.
És máris perdült a sütőkemencéhez, hogy megnézze, melegedik-e. Melegedett bizony! Éppen ideje volt, hogy kapja a harizsálófát, és szép simára szétkotorja a tüzet.
– Úgy! Úgy! – mondogatta közben. – Bükkfaparázs jó parázs, azon sül a jó kenyér.
De mit ér a parázs, ha nincs káposztalevél?
S szaladt szaporán a kertbe illatos káposztalevelet szedni, hogy legyen mit a kenyerek alá rakni; úgy aztán majd nem lesz hamus az aljuk. Hát alighogy kilépett az ajtón, az egyik kenyér nagy kevélyen így szólt:
– Én növök a legnagyobbra, én sülök majd ropogósra, éngem raknak tarisznyába. Úgy ám!
S hogy szavát komolyítsa, még egy hólyagot is kipukkantott büszkén. A két másik kenyér dühösen püffögött rá: – Szégyelld magad, te littylotty! Úgy bugyogsz, mint a kása! Hősködj inkább a kemence lukjában! S már majdnem összeverekedtek. Csupán Vakarocska nem szólt semmit. De mit is mondhatott volna? Amolyan vakarék volt, vakarocska, semmi más. Nagyok dolgába ő nem kotyog bele.
Egyszer aztán nyílt az ajtó – s jött édesanyám. Akkor mindjárt csönd lett. Majd azt lesték izgatottan, ki kapja a legszebb káposztalevelet. De bizony egyik se, mert mindegyiknek a legeslegszebb jutott. Akkora levelek voltak azok, mint három fodros szoknya. Még a hajnali harmat is rajtuk gyöngyözött. Egyedül Vakarocskának kellett beérnie egy kecskerágta csücsökkel.
– Megférsz te ezen is – vigasztalta édesanyám. – Icurka cipónak picurka levél jár.
És zsupsz! – bevetette a kenyereket a sötét kemencelyukba. A három nagyot jó mélyre, hadd süljenek kedvükre. Vakarocskát meg az ajtó mellé rakta, egy kicsi fészekbe – ott talán majd nem sül feketére. És megnyugodva magukra hagyta őket.
Hát nagy csend volt a kemencében, rettentő nagy meleg. Vö­röslött a bükkfaparázs, dagadoztak a kenyerek, majd kidurrantak az igyekezettől. Különösen a kevélykedő cipó nem fért a bőrében.
– Látjátok, ki vagyok? Látjátok, hogy növök? Mindjárt a fejetekre ülök.
És fújta, fújta magát fölfelé, mintha a kemence búbját akarná elnyelni. No de a többi se volt rest! Csak úgy fortyogtak a dühtől meg irigységtől. Már azt se nézték, hova-merre, ahol hely volt, ahol melegebb volt, oda tülekedtek. És közben így sziszegtek:
– Félre az útból, te mászkos! Takarodj innét, te rücskös!
De takarodni egyik sem takarodott, hanem csak annál jobban össze­gabalyodtak. Tiporták egymást – mindegyik a legnagyobb akart lenni. S már nem is a káposztalevélen hemperegtek, hanem a fekete hamuban.
Vakarocska rémülten kucorgott a fészkében, még szusszanni se mert, nemhogy megmozdulni. Hisz amilyen kicsike volt, egyből szétlapították volna.
Hát amint ott kucorgott – egyszer csak egy rettentő rottyanás hallatszott! Vakarocska borzongva rázkódott össze – azt hitte, hogy itt a világ vége. Pedig csak a kevélykedő kenyérnek lett vége. A nagy versengésben olyan gyorsan fújódott magasra, hogy menten szétrepedt, s a lágy tészta mind-mind kibuggyant belőle, még az irigykedő szomszédait is telefröcskölte. Az egyik a hátára kapott egy púpot, a másik az oldalára – mintha ragya verte volna őket, úgy éktelenkedtek. Mikor édesanyám rájuk talált, nem akart hinni a szemének.
– Teremtő atyám! – kiáltotta. – Hát ezekkel mi történt? Csúfabb kenyereket sose láttam! Ilyet csak nem adhatok a mákomnak!
Végül aztán Vakarocskát is kezébe vette – s akkor egyszeribe földerült az arca. Az bizony olyan ropogósra sült a kecskerágta káposztalevélen hogy öröm volt ránézni. Még egy formás gyürkét is dudorintott a háta közepén. Édesanyám azon melegen megcsókolta a kis cipót, és kendőbe csavarta.
– Vakarocska szép cipó, te leszel az útravaló!
És úgy lett. Vakarocskát raktam tarisznyába, avval vágtam neki a világnak, s ha megéhezem, azóta is abból eszegetek ebédre, vacsorára. Ha eljöttök hozzám vendégségbe, titeket is megkínállak belőle!