– Ha nem egyéb, nem érek én meg immár több tavaszt, Juliska…
– Ne beszéljen bolondokat… – mondta halkan az asszony. – A nyáron felköltözünk Szalonkába az esztenára, s ott a jó havasi levegőn, a fenyőfák illatában meggyógyul. Na, igyon egy kicsi veres csalóka s fenyőrügy szirupot. A napokban főztem nádmézzel. Az javára válik.
– Nem költözünk mi már sehova Juliska… – válaszolta halkan nagy sokára Gál János, de inkább magának mondta, mint az asszonynak. Majd hosszú tűnődés után így szólt: – Üzenj át János fiamnak, hogy fogja bé a lovakat, s mennyen bé Szeredába. Hozzon nekem ötvenárkusnyi papírt s valami jóféle gubacs-tentát.
– Mit akar maga ennyi papirossal s tentával, kedves Jánosom?
– Ha az Isten is megsegít, s a tüdőm is engedi, lejegyezném az életemet…
– Na, azt jól tenné…
Estére ifjabb Gáll János meghozta a papírt és a tentát.
Másnap délelőtt elment az áldozócsütörtöki misére, ahonnan hazajötte után Gáll János kiült a ház előtti diófa alá a malomkő asztalhoz, maga elé tett egy árkus papírt, s belemártotta pennáját a kalamárisba.
***
Én, nevezett Csík-pálfalvi Gál János 1848–49-iki honvédszázados, életem végnapjaihoz elközeledvén, gyermekeim, úgymint Zsófia, Ferdinánd, Sándor, János, Lajos,Ferenc, József és Róza, úgy több onokáim, vejeim, menyeim és testvéreim s az ő utódjaiknak az okulására, abban bízván, hogy valamiképpen megtartanának jó emlékezetükben, ma, 1875 májusának ezen a szép ünnepjén, magamhoz vevén a szent kenyeret, megkezdem leírni életem. Tudom, hogy napjaimat számolják már odafent a mennyeknek országában, ílyeténképpen csak reménykedésem lehet azon tekintetben, hogy valaha a végére tudok-e járni emezen elhatározásomnak. Az se bízonyos, hogy tüdőm vérömlenyeinek mind gyakortibb feltámadása miatt lesszen-e majdan elegenedő erőm belemártani a kalamárisba a pennám. Addig cirkálom hát az árkuson, amíg a jóisten engedi. Hadd tudja meg a becses utókor, hogy miként álmodánk mi aranyhegyeket, miként ébreszte keservre a való, mely nemcsak testünket sebzette fel, törte meg, veretve vasbilincsekbe, hanem lelkünket is a testtel együtt örökre gyilkolandja.
Szülőfalu, gyermekkor
Anno Domini 1817 januárius 20 napján láttam meg a jóisten áldott napvilágát a Csík-székbeli Csík-pálfalván, a pedestrisek rendjébe tartozó Gál Johany édesatyám és Ferencz Rosalia édesanyám elsőnek szülötte gyermekeként. Keresztvíz alá a szomszédunkban lakozó Ferencz Lajos és Ferencz Clara keresztszüleim tartottak a csík- delnei mezőben árválkodó anyatemplomunk oltárinál, ahol parókusunk hiányában a csík-szentmiklósi Gyenge nevezetű plébánus keresztele meg. Édesanyám elmondása szerint azért volt ezen türelmetlenség, mert ugyanvalóst vékonypénzű kisded valék. A parókia anyakönyvébe Johany Gálként írattam vala bé.
A csík-pálfalvi Gálok, Istán (született 1750-ben) nagyapám elmondásai szerént a Fiság menti Csík-szentgyörgyről jöttenek két századokkal ezelőtt, Csík-ménaság, Pottyand felől, át a Vasondon, Csík-csomortánt érintve, de bízonyos, hogy oda is jutott belőlük, mert ottan is élnek Gálok. Akár azt is felemlegethetném ezen ürügy alatt, hogy Gáll Sándor tábornokkal szegről-végre atyafiságban állhattunk, amiről ő, találkozásaink alkalmából bizonyosságot akarván adni, mindig kicsid Gál őcsémként szólítással fordult felém. Találkozni penig találkoztunk sokat 18 éves korunkig, hiszen iskolatársak valánk a Kézdi-Vásárhely-i Gerzenschuleben Székely Nemzeti Nevelőházban. Egy esztendőben születénk, Kézdi-Vásárhellyen azonban egy évvel felettem vala. Nem tudhatom, hogy eképpen vagyon-e, dehát Ádámrúl s Éváról mindenki mindenkivel atyafiságban vagyon. Mindenesetre Vaszi Margit nagyanyám, aki még törötten beszélte, akcentussal vénkorában is a székelyt, mert az 1700-as évek közepén Pálfalvára bejött ortodoxokból származott, a falu felső végén lévő mai napiglan is létező Oláhok uccája teszen erről bizonyosságot, ő mesélette vala nekem, hogy apósáék, vagyis Gál György dédapámék minden áprilisban, a johok kihajtásának a napján, Szent Györgykor: „Terelték johok fel Piricskére s osztán menetenek átol hegyen szekerekvel búlcsúba…” Mivel nagyszüléim elég korán, még kicsid gyermekkoromban elhaltanak, nem emlékszem, hogy milyen anyai nyelvet beszélhetett dédanyám, a falu köznépe oláht mond, de némely emlékezők szerént valahonnan Hohol-földről menekedtek a mi falunkba.
Ferencz Rózália édesanyám rajtam kivül még három fiúgyermeknek adott életet, Ferencnek, Józsefnek és Mózesnek. Büszke volt a négy fiára, ezen büszkeség azon tényből is táplálkozhatott, hogy ő gürcölt nap mint nap velük, mert gyalogrendbéli jó atyánkat a katonai szolgálat miatt csak ritkán láthattuk, az esztendő némely időszakában naponta rótta az utat Csík-szépvízig, ahol a százada székelt, ott exercéroztak marschaléroztak gyakorlatoztak napestig. Néhanapján lóháton tette meg oda-vissza az utat, de legtöbbször az apostolok lován járt, mert itthon a gazdaságban szükség volt a lóra. Bizony, sokszor édesanyám fogta az eke szarvát. Csak tavaszokon a szántáskor-vetéskor, valamint ősszel a termények behordásakor adtak szabadabb időket nekijek. Ilyenkor a sok munka mián nem jutott reánk ideje, akkor se nagy kedvvel tekéntett reánk, olly rakott vala válla a sok terehhel, hogy szólni is csak ritkán hallottuk. A katonáskodást még csak viselte, de a mindenévi adóknak a kiszenvedése állandó megfeszítettségben tartotta. Bármily későn is érkezett haza, útja egyenest az istállóba vezetett, hogy megvannak-e épségben a jószágjai, mert úgy számolta, ha egyetlen ünő, ökör, joho kárba menyen, jöhet az executor, mert nem tudja kigazdálkodni, megfizetni teljességgel az esztenedei adót. De az átkos katonáskodás miatt a gazdálkodása sem vala eléggé háládatos, hiszen, ha nincsen rajta a gazda szeme az életen, a jószágokon, kicsidkébb rajtuk az áldás, lett légyen bár szorgalmatos a fehércseléd, a kasza csak jobban vágja a rendet, ha ember húzza aztat. Édesanyám mesélte, hogy apánk mennyit kínlódott a pityókával, aminek a termesztésére az ezredparancsnokság erőszakolta. Nem akarta a székely a rea erőszakolt burján művelésit magáévá tenni, miféle termény az, amit a föld alól az sáros, hideg őszi földből kell kikaparni. Atyám, ha immel-ámmal is, de a dolog mellé, egy idő teltén a pártjára állott, mert az ő földjében jól termett s bizony az izét is kezdék megszokni. Hogy mennyit difámáltak csúfolkdotak a pálfalviak, amíg valamikor a tízes években egy éhínséges évben, amikor alig termett gabona, bízony a batáta, burgonya, krumpli, pityóka mentette meg őket. 
A csík-szépvízí útat bandukolva sokat tusakodhatott magában jó atyám. Legeslegjobban az gyötörhette, hogy mi leszen majdan fiúival, ha felcseperednek. Az ő sorsa leszene az övék sora is, avagy valamerre jobbra lehetne fordítani. Egyből jó lenne papot csinálni (ezen szép álmát majdan József öcsém teljesítette be, aki első szülött Elek fiat az Úrnak adta), a másból tanítót, kántort vagy hivatalnokot, a maradó kettőnek kettőbe osztva, bár nem nagy a Gál birtok, valamelyest jó reményt adhatna arra, hogy egykoron a maguk tisztességes gazdái legyenek. Erre a legbuzgalmasabbnak József látszik, hiszen már hat éves korában azon könyörgött, hogy a szeredai piacon alkudjunk ki neki egy kicsi kaszát, mert az őszi sarjút már ő is tudná surlatni, kaszálni. De egy gyalogrendbéli szabad(?) székelynek, ha négy egészséges fia van, mikoron bétöltik a 18 esztendőt, könyörtelenül bésorozzák a császárnak. Kettő közülük, de lehet, hogy három is egész életében a császár katonája lesz, hacsak nem köti le a fejit valamelyik primornál, jobbágynak, zsellérnek nem áll, avagy át nem menyen a hegyeken Moduvába. Amióta reánk erőltették a katonaságot sok szabad székely választotta erre az utat. Olyan a milyen a szabadságunk, de ha nem muszáj, nem szabad az alávetettséget választani. Lenne még egy út, morfondérozott magában jó szülém: ha egyikőjükből katonatiszt nevelődne, a másik hármat talán nem kénszerítenék állandó határvédelemre, exercérozásra. De akkor mán kicsid korában oda kell adni a császárnak. Jaj én édes jóistenem… Azt kell odaadnom, amelyiket a legjobban szeretek.
(folytatjuk)

FERENCZES  ISTVÁN