Ami a március 15-i ünnepségekről való távolmaradást illeti, egyetértek a hétfői Háromszékben megjelent újságírói találgatásokkal, de úgy hiszem, a legfontosabb magyarázat (legalábbis tájainkon) az alvó veszélyérzettel, másképp szólva, a túlságosan optimista biztonságérzettel függ össze.
Az ember szervezete csak olyan, mint közösségünk egyként dobogó szíve, egyként a mérget kiszűrő vese és semlegesítő máj, az egyként hagyományainkat őrző lélek és agyunk, azaz ha csökken a fenyegetettség, alszik óvatossága. Lám csak, szeretett, de immár mostohává lett szülővárosom, Kolozsvár figyelmezteti közösségünket a sovén agresszióra. Ma ott, ahol a mérleg tányérja a mi felünkön 20 százalék alá tartósan lemerült, holnap itt, ahol egyelőre ugyanaz a szervezet (Új Jobboldal) csak az éj leple alatt szórja a ,,szeparatizmus" ellen röpcéit, támad a gyűlölködő, hamis hazafiság rohamosan fogyó közösségünk ellen.
Ha mostoha anyaországunk elébe megy azoknak a balos panaszáradatoknak, amiket a ,,szélsőjobb" maréknyi csapata kivált, akkor ugyanezt nem tapasztalhatjuk a román politikum részéről. Sőt, joggal sejtem, hogy a félrevezetett suhancokból és Antonescut, Horia Simát nosztalgiázó öregurakból és sipító nyanyákból összeverődött kolozsvári csapat valakiknek a kinyújtott mocskos keze. Azoké, akik hűen a népi hagyományokhoz, csak a legalább 1 a 10-hez arány esetén mernek kiállni ellenünk.
Én mondom, barátaim, nagy a mi biztonságérzetünk, túl nagy a lappangó veszélyhez képest!
