Ismét zúgott, zúg március. Már éppen hetedszer, amióta egy lelkes csapat elhatározta, hogy megkeresi azt a kilencezer kilométerre lévő helyet, ahová oroszok foglyokat szállítottak az 1848–49-es szabadságharc után. Miért oda indultak? Mert már igen régen, az első világháború óta jöttek hírek a csontig hatoló, hideg szibériai vidékről. Ott még őrizni sem kellett a foglyokat, mert szökés gondolatával senki sem mert nekivágni a télen fagyott, nyáron süppedékes, mocsaras vidéknek. Sok­féle nemzethez tartozó, otthonától elszakított ember élt ott, a Barguzin folyó partján. Azokat a helyeket, ahol Petőfi Sándor megfordulhatott vagy megsebesülhetett, netán eleshetett volna, már sorra kipipálták a szakemberek. A leggyanúsabb Segesvár volt, illetve a fehéregyházi csatatér, ahol Bem serege vereséget szenvedett I. Miklós cár Habsburgokat segítő csapataitól. A tömegsírokat, az egész harcmezőt, a valaha kukoricával beültetett szántóföldet alaposan átvizsgálták, de semmit sem találtak, talán még egy kozák egyenruha foszlányát sem, nemhogy Petőfi földi maradványait. Márpedig az igazságügyi szakirodalom szerint, ha nincs tetem, nincs „bűncselekmény” sem.
A segesvári ásatás kudarca után a Magyar Tudományos Akadémia nem fogadta örömmel a szibériai expedíció hírét. Amit egyszer, ki tudja, milyen alapon, leírtak, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodnak ma is. Pedig ott a tudomány vége, ahol lezártnak tekintenek bármilyen, mégoly biztosnak vélt eredményt is. Ezért eleve előítélettel közelítettek az eseményhez, arról nem szólva, hogy az Akadémia szervezete, vezetői a régi politikai elit tagjai voltak.
Ez az időszak egyébként sem volt nyugalmas, bár senki sem gondolta, hogy egy tisztán tudományos kérdést ennyire átpolitizálnak. A szabadság ikonikus alakját minden hatalom igyekezett kisajátítani, és azt tanították az iskolákban is: Petőfi meghalt Segesvárnál. Vélt sírját 1989. július 17-én találták meg Bar­guzinban, ugyanazon év június 16-án temették el Nagy Imrét és mártírtársait, alig egy hónap múlva Kádár Jánost, július 12-én meg Budapesten járt George Bush amerikai elnök. Lehet, a sors hozta úgy, és nem a véletlen, hogy ebben az időben bukkanjanak rá a költő sírjára is.
A költő földi maradványait fölkutató expedíció indulása óta lassan huszonhét év telt el. Értékelhető eredmény nem születhetett, mert sorozatosan megakadályozták a vizsgálat befejezését azok is, akiktől más hozzáállást várt az expedíció tudományos vezetője, Kiszely István, az MTA Régészeti Intézetének negyedszázadig egyetlen antropológusa és fölkért kollégái, két amerikai igazságügyi szakértő és egy burját antropológus. Négyen egyhangúlag állapították meg, hogy nagy valószínűséggel a költő sértetlen, jó állapotú maradványait találták meg Barguzinban a 7-es számú sírban. A csontok morfológiai jellegzetességei mindenben egyeztek a költőével, így jegyzőkönyvezték, és azt a négy antropológus egyetértésben írta alá.
Lett itthon nagy riadalom. Mindent elkövettek, hogy a talált maradványok további vizsgálatát ellehetetlenítsék. Egész kommandós csoportot állítottak rá a csontváz meg­szerzésére, mert meg akarták semmisíteni. Mindezt az Akadémia égisze alatt, fölhasználva moszkvai kapcsolataikat, elkötelezett politikai hovatartozásukat, oroszul jól tudó, Petőfivel sohase foglalkozó régészeket, újságírókat, irodalmárokat és mindenkit, aki e „nemes” szolgálatáért előmenetelét meglódíthatta a tudományos pályán. Kovács Lászlót, az eredendően szablyákkal foglalkozó, oroszul jól tudó, Petőfi-kutatóvá „átképzett” régészt később még Barguzinba is kiküldték, hogy az ottani burjátok emlékeit, hitét megingassa.
Közben összeállítottak egy kutatókból álló különítményt, amely kiutazott Moszk­vába, hogy ott vizsgálja meg a Barguzinból fölhozott csontokat. A csoport tagjai voltak: egy pécsi igazságügyi orvosszakértő, akinek véleménye sokat nyomott a latban az ’56-os forradalom után is, egy szegedi antropológus és egyetemi kari párttitkár, egy volt szombathelyi rendőrorvos, egy munkásőrből lett akadémiai alelnök és hasonlóak. Közben történt egy sokatmondó malőr. A maradványok még nem érkeztek meg Moszkvába, senki se látta, de a Magyar Rádióban bemondták: a talált csontváz egy nőé. Még a hamisítástól sem riadtak vissza. Mivel a csontokat okkal féltették az expedíció tagjai, egy tisztességes, magas rangú, Burjátiában szolgáló orosz politikus segítségével – engedéllyel – kimentették a maradványokat az Egyesült Államokba, rövid idővel a KGB „lecsapása” előtt, a sere­metyevói repülőtérről. Nem kicsempészték, ahogy elterjedt a hír, hanem engedéllyel kivitték. Köszönet illeti ezért Nyikoláj I. Krjucskovot, aki akkor burját miniszterelnök-helyettes volt.
Az expedíció tudományos vezetője – dr. Kiszely István docens emeritus – nehezen bírta a gyalázkodást, és 2012. augusztus 26-án elhunyt, de haláláig kitartott véleménye mellett. Kérése az volt, hogy Hrúz Mária csontjából adjanak egy kevéske mintát a DNS-vizsgálat elvégzéséhez, mert csak úgy lehet biztosan elfogadható az azonosítás. Ezt a kérést nem teljesítették az illetékesek. Gyanítom, hogy a Petőfi-kutatóvá átképzett csoport már elvégezte a vizsgálatot, és pontosan tudták, ki feküdt a barguzini sírban. Különben miért is keresnének még huszonhét év után is egy „ismeretlen női csontvázat”? Kiszely István a negatív eredményt is elfogadta volna, hiszen a tudományos vizsgálatokban az is benne van.
Mindeközben folyt a rendszerváltozás előtt sokszor alkalmazott módszer, a nem kívánt eredményt publikáló kutatók lejáratása, tisztességük megkérdőjelezése, szakmai munkájuk ellehetetlenítése. Legtöbbjüknek el kellett hagynia munkahelyét. Az eltelt idő alatt az expedíció tagjai, főleg Kéri Edit rengeteg levéltári anyagot gyűjtött össze, így lassan oszlani kezdett a homály. Azóta felnőtt egy nemzedék, amely talán mit sem tud a szégyenteljes ügyről. Most ott tart a vizsgálat, hogy – jobb híján – a Hrúz és a Petrovics család leszármazottaitól vett vérmintát hasonlítják össze a költő csontmintájával. Lassan meglesznek az eredmények is, mert az expedíció kutatói sohase mondtak le a tisztességes befejezésről. A költő maradványait Kiszely István professzor már korábban biztonságba helyezte, csak ő tudta, hová, így a titkot magával vitte a túlvilágra. E sorok írójának, feleségének és munkatársának annyit mondott: ha komolyra fordul a vizsgálat befejezése, azok, akik őrzik a maradványokat, jelentkeznek. A várt fordulat időközben bekövetkezett. A Hrúz Mária rokonaitól vett vérminták DNS-ét Morvai Ferenc vállalkozó, az expedíció finanszírozója megrendelésére Sanghajban a kínai Igazságügyi Minisztérium Orvosszakértői Intézetében összehasonlították a költő csontjából vett mintával. Az eredményt a kínai professzorok Budapesten sajtótájékoztatón ismertették. A jellegzetességek a DNS-láncon 99,99 százalékban megegyeztek. Antropológus szakembernek pedig véglegesen csak a 100 százalék egyezés felel meg. Ezért a temetéssel addig várni kell, amíg a költő édesanyjának csontmintájában lévő DNS-t összehasonlítják a Petőfi-csont DNS-ével. Ez a legbiztosabb.
E sorok írójának többszörösen is köze van a szabadságharc emlékéhez. Lemhényi Hankó Ildikó vagyok, a háromszéki Bereckből származom. A szabadságharc idején Bem tábornok Bereckben, a nagyapám házában találkozott a költővel. A ház a patak mellett áll, merőlegesen az ojtozi útra. Sajnos, a külseje azóta megváltozott, mert az új tulajdonos lecserélte a zsindelyt, és az utcai front felé néző fatornácot kicseréltette vascső korlátra. Régebben emléktábla is volt a házon, de később a román hatóság eltávolíttatta, a házban lévő emlékkönyvet pedig elkobozták. A Hankó család rokonságban volt Gábor Áronnal, a székely ágyúöntő hőssel. A jelenleg a település közepén álló Gábor Áron-szobor ötletét még a második világháború előtt nagyapám, lemhényi Hankó Aladár vetette föl. A megvalósítás már vitéz Khell Ödönre, unokájára maradt. Jómagam Kiszely István antropológusnak, az expedíció tudományos vezetőjének a felesége, szintén antropológus vagyok. A munkát – férjem váratlan halála után – én folytatom. Ígérem, hogy tisztességesen, jó székelyhez illően a haza földjébe fogjuk eltemetni a költő maradványait.

Hankó Ildikó