Apró mész-buborékok, csönd-kupolák,
az én gyerekhangom is őrzitek.
Énekeltem a vasárnapok tisztaságában,
mint hegyeken futó, gyerekarcú vizek.
A fehér ingnyakú szegények közt
olyan jó volt az ének gyümölcsébe harapni,
mint széllel szembe szaladni.
Néztem a férfiakat:
az ökör előtt ballagókat,
a kazalrakókat,
a májfadöntögetőket:
megilletődve énekeltek.
S tán nem is az Istent dicsérték,
csak a megszólalás örömét,
a száj kinyílásának mámorát
egy egész heti hallgatás után;
a földek jó szagát,
a hajnal cserepébe elültetett Napot,
mennydörgések csordáit,
bikák tömör vállát és homlokát,
a rongyok levetésének ünnepét,
az evés és az alvás örömét…
Égett szájukon a zsoltár teste,
mint Dózsa Györgyé,
hosszasan és fenségesen,
lángol még ma is előttem,
hosszasan és fenségesen.
Templomi falak, köztetek emelkedtem
a szegények együgyűbb egébe,
ahol az Isten helyett Nap süt
s földet szánt az ének ekéje.