Áprilisi húsvét volt, nem márciusi. Nem fújt hideg szél. Nemcsak a barkák virágoztak, bodzák rügyeztek, csalánok, vadhagymák, bürkök zöldelltek a kopár fák alatt, mikor a szelídkék ibolya a hideg szélben olyan könnyen megtalálható.
Már virágba borult az egész világ. Először a mandulások, aztán a kajszibarackok, cseresznyék, meggyesek, alma- és körtefák – lilásan, fehéren, rózsaszínűen álmodoztak a kedves napsütésben. Csak a diófák virága volt zöld, mert a hernyóhoz hasonlított.
Sárga kislibák, csirkék pityegtek a zsendülő gyepen. A kiscsikó először ment anyjával a mezőre a kocsi mellett ragaszkodva, aztán hirtelen ugrással elszakadt a sötétzöld búzaföldre, végigugrált, szökött, trappolt, vágtatott a búzában annyira, hogy ne felejtse el anyját, és visszataláljon újra hozzá.
Ebben a verőfényben, ebben a tarkaságban, mikor még csak a háztetők voltak pirosak, festették nekünk a piros tojást. De nem ám az anyák a gyereküknek, hanem a rokonok, a komák a rokon gyerekeknek.
Szóltak a harangok. Harangzúgásban gyalogoltak, kocsiztak a piros kockás vásznakba kötött vesszőkosárral, a húsvéti ajándékkal.
Két napig hallgattak a harangok, fakereplők szóltak a tornyokban. Fölmásztunk hozzájuk a magosba, forgattuk hajtóikat éppen úgy, ahogy a kutakból húzták a vizet, s a szerkezet elkezdett éktelenül recsegni. Olyan hangokat tekertünk ki, mint ahogy a gólyák kelepelnek. A kéményről válaszoltak rá a gólyák. És magosabbról néztünk, mint a gólyák. Ők a földszintes házak kéményéről, mi a toronyból. Akkor tudtuk meg, az emberek milyen picik lehetnek.
Így kezdődött el az ünnep. Szombat este kibontották a piros tojásokat a kockás vászonból, megkaptuk a magunkét. Főtt sonkát ettünk, de a piros tojásokat nem törtük föl. Vártunk húsvét reggelig. Csapatostul kimentünk a rétre vagy a templomdombi fűre, és versenyeztünk, ki tudja a nehéz kétforintost belevágni. Én adtam a tojást, letettem, barátom terpeszbe állt, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a pénzt, célzott és nem talált.
– Enyém a forintos! – mondtam.
– Még egyszer!
Így ment ez sokáig. S amikor eltalálta, övé lett a tojás és benne a pénz. Barátom két harapással lenyelte a tojást, a kétforintost zsebre rakta. Így történt fordítva is. Nyertünk és vesztettünk. Nagyon sok tojást ettünk. A fű tele volt színes héjjal.
Fölébredtem, és újra elaludtam, álmodtam húsvét másnapjáról.
Lopakodva keltünk, hogy föl ne ébresszünk senkit. De tudtuk, a lányok már pislognak a fehér, rózsaszín, kék dunyhák alól, várják a fiúk, legények eltűnését. S ahogy az ablakon visszanéztünk, már öltöztek is, fal felé fordulva.
Hej, mert akkora locsolás, öntözés kezdődött, amihez csak a tavalyi, tavalyelőtti volt hasonló! Nem ám kölnivíz, nem ám szagosszappan-lé, hanem kútvíz pohárból meg vödörből. Nem haragudtak meg érte, ha csuromvizek lettek. Persze sikítoztak, rikoltoztak, megszidtak bennünket. Ha az egyik házból a másikba hallatszott a lárma, elbújtak a lányok, hogy tettessék, mennyire félnek tőlünk. De megkerestük őket. Hova is bújhattak volna? A padlásra, a kamrába, a pajtába? Vizesvödrünkkel mindenütt megtaláltuk őket.
Szomszédunk, az Erzsi, belebújt a szénába. Áprilisban már alig maradt télről. De ha sok lett volna, akkor is kint felejtette volna a lábát. Szégyen volt szárazon maradni. A szájával jajgatott, szidott minket, és mosolygott a szemével. Szeme a vízzuhatag mögött még fényesebb lett.
Mi meg kurjongattunk mindenfélét, mintha versben mondtuk volna, de a versre már nem emlékszem. Elnyomta a versünket a nevetésünk. Most akkora volt az is, akár a kiloccsantott víz a vödörből.
S mi sem maradtunk szárazak. Vizes lett az egész falu ifjúsága. Vizesek a konyhák, a szobák, a folyosók, a kamrák, a padlások, az istállók, a pajták meg az álomszuszék lányok fehér, rózsaszín, kék dunyhái.
Frissen és tisztán ébredtem a délelőttre. Vizes gúnyám ott függött az udvari cseresznyefaágon. Míg ünneplőmbe öltözködtem, fölrepült az égbe.
Kiszaladtam ünneplősen, mezítláb, csak nézni tudtam, ahogyan száll. S láttam, az egész falu vizes nadrágja, szoknyája, inge röpköd az égben, beléjük bújt a szél, szárny lett a nadrágszárakból, ingujjakból. A madarak közéjük szálltak, és csőrükben visszahozták őket a cseresznyefára, a szőlőlugasra, a léckerítésre, mindegyiket a gazdájához.
