Halódóban, elaggott testtel s elmével, éltemnek egész öszvesürűsödött megtapasztalásainak keserves birtokában, most is csak a legmegkeseredettebb szavak gyűrődnek fel bennem, ha annak a keserves őszi napnak emlékékei rémülnek elém. Ne tudja meg soha senki, milyen keserűek azok a jajtalan könnyek, amelyek béfelé csorognak a süvölény fiúkölyök torkán, amikor nehéz esztendőkre elszaggatják az édes anyai öltől, szűlői otthonának öröknek hitt melegétől.
Augusztus hónap végének egyik napján bézergettek falunkba a csíki határőrezred kóberes, vasalt, nagy szekerei. Minden ősszel öt ilyen szekér zörgött át a Csíki-medencén, ötven szeppegő székely fiat vivén a kézdi-vásárhelyi határőriskolába, hogy tizenkét évek alatt janicsárokat neveljenek belőlük a kétcsőrű keselyű szolgálattyára. Ezen az őszön Pálfalván is kisorakoztattak vagy húszunkat, határőrfiakat a községháza elejibe egy háromtagú bizotmány elé. Derékig csóréra vetkőztettek, s az ezred orvosa, mintha csak levágandó bornyúk lennénk, végigtapogatott, bényúlt a lábunk közibe, megnézte a fogainkat es, miközben egy veres bajuszos tiszt a pap bácsit, illetve szülénket kérdezgette elménk fürgeségéről. Jó atyám bizonyságosan ösmerte őket, lehet, már előtte kijárta az útját, hogy engem is bépenderítsenek a kóber alá, mert mind gutot mondának, de én olly nagyon köhögtem, hogy alig tudék az orvos előtt megállani. Külömben jókötésű, inas, erős kölök valék. Mit akarsz ez gyermekvel – förmedt jó atyámra a szanitér –, nem lát, hogy szamárköhög? Így úsztam meg a kóberes szekeret. Azzal mentek el, hogy egy évig béjárok a szeredai katonai normál oskolába, s jövő ősszel, önként, szüleim visznek Kézdi-Vásárhelyre. Nyertem egy évet, de ki tudhatja, mit veszíték. Ne tudják az eljövendő kamasz fiúk, mit jelent az eltiltott anyai szó, amikor egyik napról a másra kell idegen szavakat megtanulni s használni.
Tízedik évemben jártam, amikor egy szeptemberi vasárnap, éjfél után édesanyám padágyunk mellé térdelve, gyöngéden megrázta a vállamat s hogy a többieket ne ébressze föl, halkan a fülembe sugta: – Ébredj, Jánoskám, indulni kell. Jaj, ne, nem akarok felkelni, nem akarok menni, akartam mondani, de egy szó sem jött ki a torkamon. Felültem és nagyon fájt. Megsimogattam a kisebbeket, csókot le­heltem homlokukra s átbüklentem a padágy korlátján. Édesanyám lámpát sem gyújtot, kint olyan erősen világitott a telihold, hogy világánál könnyű keservesen öltözködhettem. Atyám kint az udvaron már a lovakat szerszámozta. Édesanyám még egy-két apróságot belecsomagolta a tarisznyába s könnyeit nyelve a kezembe adta a cserépkorsót. – Menet Somolyón megtöltjük borvízzel – mondta, de sehogyan sem tudott úgy tenni, hogy észre ne vegyem elfojtott zokogását. Kimentünk. – János, te beléfekszel a szeker derekába, bétakarozol a csergével s aluhadsz tovább. Édes­anyám kinyította a nagykaput, apám kiállt az útra. Édesanyám felült melléje, én meg belefeküdtem a sarjúba s magamra húztam a veres csergét, de úgy, hogy a fejemet is eltakarta. Nem tudtam elaludni, de sírtam, sírtam, hangtalan. Szűléim se beszélgettek, csak a szekér zörgött a poroszkáló sárga lovak, Csinos és Hóka mögött. Kozmás után beleszenderedvén keservimbe, olyan álmot láttam vala, hogy somlyai barátok zárdájának a kerengőjében a gvardián vezet kézenfogva, mondván, hogy jobb leszen, ha Mária katonájájának állok bé s már vezetett is be a templomba, fel a kegyes szoborhoz… Ekkor azonban atyám szavát hallám, szólított, hogy ébredjek, mert Katrosán vagyunk. Már pirkadott az ég alján, atyám kifogta a lovakot s levezette a Kászon patakához itatni.
Drága édesanyám kirakta a tarisznyából egy terítőre az otthoni finomságokat a szekerünk ülésére, s nekiálltunk frustokolni. Közben visszatért atyám s a lovakat szabadjára engedte a csárda előtti rétre. Visszaülvén a szekérre a lájbija zsebéből kivett egy agancsszarv nyelű bicskát s átnyújtá nekem: Nesze, János, ezentúl ez a teéd leszen, úgy vigyázz rá, mint a két szemedre, egy jó bicska még az életedet es megmentheti. Most aztán egyél utoljára az otthoni kolbászból, sonkából, az eljövendőkben nem sokszor leszen részed belőle. Könnyűimmel küszködve gyúrtam magamba az otthoni drága étket s az eszem mind csak otthon járt, jobb szerettem volna a teheneket, a jószágot őrízni fent a havason, Gozorúba vagy Remetfejinél.
Kora délelőtt érkeztünk Kézdivásárhely kapujához, itt apám megállította a lovakot, leszállt a szekerről, leszállított minket is, mondván, hogy itt az ideje a búcsúzásnak. Én édes jó anyám nyakába borultam, zokogva öleltem a nyakát, ő pedig csókjaival halmozta homlokomat és arcomat. Aztán megölelt atyám is, s csak annyit monda, hogy: Többet ne lássalak sírni. Ennyit monda csak, nem hagyatkozott, hogy így vagy úgy, hogy így viseljem magam, úgy ne hozzak szégyent nemzetségünkre, tudta ő, amit tudott a Gálok természetjéről. Tíz óra tájba zörgött át szekerünk a Kanta felől a kaszárnya kapuja elé. Még jónehány szeker rostokolt ott, amelyek hézzám hasonlatos székely fiúgyermekeket hoztanak. Atyámmal beléptünk a tágranyított kapun. Ott egy Feldwebel, egy őrmester lépett elénkbe, atyám letisztelgett s jelentett neki németesen, bízonyára azt mondta, hogy elhozta fiát, Gál Johannt, aki az I. csíki határőrezrednél felvételt nyert ebbe az iskolába. Gut – monta az őrmester. Atyámmal kezet fogott s nekem odaintett, hogy menjek utána. Két óra teltén tarra nyírott fejjel, szürke egyenruhában egy zsákkal a kezemben, amelyben otthoni gúnyáim valának, kimentem s beledobtam a szekér derekába. Na, Isten veled – szalutált köszöntött atyám s ostorával bécsapott a lovak közi. Én a kaszárnyakapuból hosszan néztem utánuk, a körém kitódult rivalgó diákseregre vigyorogva, nyeltem a sírást. Édesanyám addig integetett, amíg a kanyarban el nem tűnt a szekerünk. Atyám vissza se nézett.

Az intézet
A Székely Nemzeti Nevelőházat Őfelsége, a császár 1822. december 11-én kelt engedélyével, az udvari haditanács 1822 decemberi leiratával hozzák létre. Az erdélyi General Ko­mando 1823 február 26-án értesíttette ki a 2. székely határőrezred parancsnokát, báró Purzell ezredes urat, hogy az intézetet Kézdi-Vásárhely városában kell felállítani. Az addigi állapotakat, a székely határőrök fiainak a nevelését már 1810. évi szabályozás tökéletlennek találta, hiszen a székely fiúkat a gyalogos sorezredek menhelyeinek üres helyeire osztották be, ami miatt tengtek lengtek, alig hullott rájuk valami tudomány, régula, minden lett belőlük csak jó katona nem. Purzell ezredes úr röpke egy év alatt rendkivüli eréllyel megteremtette az iskolát. Amire magam odakerültem, már egészen működött. Minden évben 100 növendéket soroltak be, 36 fiút az I. csíki határőrezred 12 századából, 36-ot a 2. háromszéki ezred 12 századából, 24-et a székely huszárok 8 századából, 4 fiút pediglen a három ezred tisztjeinek a gyermekeiből válogattak ki. 1829-ben a tekintetes General Commando rendelete még engedélyezett 50 kosztos növendéket, akikért havi 6 ft.-t fizettek szűlőik. Egy osztályban 150 valánk.
Nem akarok sokat időzni az én katonaiskolai éveim fölött, mert csak a keserűség tolakszik elmémbe. Azon pillanattól fogva, hogy beléptünk kapuján, többet nem mehettünk haza otthonunk meglátogatására. Szüleink is csupán évente egyszer, Szent-István napján látogathattak meg. Intézetünkben oly vasfegyelemben tartottak, hogy a börtönök szigorával vetekedett. A testi fenyítéket, a karcert zárkát, a szigorú katonai instrukciót, a napokig tartó menetgyakorlatokat, rohamokat még bírta a székely fia, de édesanyja szavainak az eltiltása, lealacsonyítása, annak helyébe a németnek a béerőszakolása, kettéhasította lelekeiket. Volt olyan oktatónk, aki ha meghallotta, hogy egymás között magyarul beszélünk, tíz vesszőütést méretett ránk. Magoltunk, magoltunk, esküvésünk szövegét úgy vésém elmémbe, hogy egy szavának sem tudám értelmét. Csak második évre kezdtem érteni s tudogatni a német nyelvet, kezdék feltörekedni a jobb tanítványok közé. A következő fejlemény az leve, hogy amint előre haladánk az iskolai üdővel, kezdetem felejteni édesanyám szavait, keresgélni kellett elmémben őket, sokakat végül már nem is találtam. Harmad-negyed évre már törve beszéltem a székely-magyart. Egyik Szent-István napi látogatáskor jó szüleim magukkal hozzák öcséimet is, akikkel nehezen érténk a szóból, József őcsém kuncogva sugta édesanyámnak, hogy János bátya melyen áncigváncigoson galatyol. Atyám, akivel szót tudtam érteni, rá is förmedt, haza felé bizonyára elmondta nekik, hogy az én áldozatom szabadítandja meg őket a terhes katonáskodástól… Kézdi-Vásárhelyen oly erősen belénk verték a németet s az urolkodóhoz való hűséget, hogy aztán csak a gyötrelmes tapasztalások, a bitófák árnyéka, a rablánc és százezrek kiöntött vére ábrándított ki örökre belőlük, de még most, vénülőben, betegen is igazán csak svábul tudok számolni, legtöbbször magamban, hogy ne hallják a köröttem élők. Amióta hazajöttem Kufsteinből, ha nem muszáj nem írok le szót más nyelven, csak magyarul. Ez is épp elég kínt hoz nekem, lángba borul a papíros, mert háborgó tengerhez leszen hasonlatos annak a lelke, akitől elveszik anyai nyelvét, kénköves tüzeken átcsörtetve tudhat csak visszatalálni a kebelébe.

(folytatjuk)